Új blog :)

Halihó :)
Tudom mostanában picit eltűntem, nem kell aggódni, Amy gondoskodni fog róla, hogy szét rúgja a seggem :D
Nem húzom tovább a dolgokat, íme valami új, ésésésés AUTÓÓÓS :)))

http://redbull-may.blogspot.com/

Nyomás olvasni  :)
Valamint tudnék örülni a kommenteknek is :)

16. Káros szenvedély

„Rád gondolok és a sírás fojtogat.
Ha behunyom szemem, még látom arcodat.
Hallom a hangod, s érzem az illatod.
Mintha még mindig itt lennél, a rabod vagyok.
Az emlékek még mindig magukhoz láncolnak,
Fogva tartanak, s a múlthoz kötnek.
Próbálok szabadulni, s eltépni a kötelet,
És feledni hogy mennyire szerettelek,
Feledni hogy a sebek még sajogva égnek,
S hogy nélküled végtelenül üresek a nappalok s az éjek,
Mert feledni téged hogy tudlak én.

Már nem kellene sírni, de erősebb a fájdalom,
És felemészt a bánatom, reménykedve alszom el,
hogy jobb lesz majd a holnapom.
De ez csak álom nem valóság,
mert nekem nem jutott már más,
csak a fájdalom és a bús magány.
Ez lett a végzetem nekem.”

16. fejezet

Út közben szótlanul ültünk egymás mellett. Valahogy furcsán éreztem magam. Most minden a nyakamba zuhant, és ez elmondhatatlan érzés volt. Düh, keserűség és csalódottság vett körül, mint valami láthatatlan burok, de valahogy mégsem uralkodott el felettem. Mike mellett furcsán békésnek éreztem magam. Egyetlen szót sem szólt, de az, hogy ott ül mellettem ebben a nehéz időben, és támogat, az mindennél többet jelentett nekem. Valamint meglepő is volt, hiszen bárkire számítottam volna, de rá nem. Meglepett. Nagyon is.

-         Megérkeztünk. – Mondta, miközben kiszállt, s én is követtem a példáját. A bőröndökkel segített. Egy kistáskát szorongattam a kezemben, mert abban volt a telefonom, a fülesem, a zsepi, és még egyéb dolgok, amikre szükségem lehet az utazás során.

Csak álltunk egymással szemben, s én elmerültem a barna szemekben. Hálás voltam. Elmondhatatlanul. Meg sem tudtam szólalni a növekvő gombóctól a torkomban. Úgy éreztem, hogy ha megpróbálkoznék vele, megfulladnék. Amint először felszólítottak,

hogy szálljunk fel a gépre, a nyakába borultam, s szorosan öleltük egymást.

-         Nagyon vigyázz magadra, és bármi van, hívj. – Mondta halkan, szomorúan. –

-         Köszönöm. Mindent köszönök Mike. Nagyon sokat jelent nekem, hogy mellettem állsz.

-         Ugyan. – Mondta, mintha tényleg egy hatalmas semmiség lenne. –

-         Add át üdvözletem Bradnek. És… és…

-         Rendben. Nem fogok semmit sem mondani senkinek. Neki pedig főleg nem.

-         Köszönöm. – Suttogtam utoljára, majd az utolsó felszólítást hallva elindultam felszállni a gépre.

Talán ekkor jutott el igazán a tudatomig, hogy mi is történt. Most, hogy már nem volt itt Mike, nem volt mellettem senki, aki támogatna, végleg eltört a mécses, és sírni kezdtem. Becsatoltam az övem, zenét kezdtem hallgatni, miközben kifelé bámultam az ablakon. Direkt lassú és szomorú számokat választottam. Úgy voltam vele, hogy ha szenvednem kell, akkor végig kell csinálnom. Fájjon, aminek fájnia kell. Ha elnyomom magamban, annak rossz vége lenne úgyis. Miközben a gép felszállt, úgy éreztem, hogy kiszakad a lelkem. Minél magasabbra kerültünk, minél jobban távolodtam tőle, annál inkább éreztem, hogy vége. Hogy nincs tovább, mert kegyetlenül átvertek.

 Igazából bennem volt a félelem, hogy mi lesz a férjemmel, de közel sem aggasztott annyira, mint Chester. Egyszerűen gyűlöltem, de mégis szerettem őt. Gyűlöltem, mert ő képes volt belőlem újra kiváltani azokat az érzéseket, amiket mások nem. Gyűlöltem, mert belészerettem. Gyűlöltem, mert hosszú karmainak utat engedtem a mellkasomba, elérhette a legmélyebb érzéseimet, hogy aztán könyörtelenül kitépje azokat onnan. Félelmetes volt ez az érzés.

Egyszerűen totálisan üresnek éreztem magam, mert tudtam, hogy elvett tőlem mindent, amim volt. A szeretet volt az egyetlen, amit neki tudtam adni, de nem volt elég. Egy használható rongybabának tökéletesen megfeleltem, de semmi többnek. Gyűlöltem, amiért szeretem. Visszavonhatatlanul beleestem. De hogy őszinte legyek, nem is akartam elfelejteni ezt az érzést, mert amíg vele voltam, addig boldog voltam. Semmi nem tudta elrontani a kedvem. Új barátokra tettem szert, s még ha nagyon rövid időre is, de belecsöppenhettem a világába.

Őszintén szólva haragudtam rá azért, amit velem tett, de úgy voltam vele, hogy akkor legyen boldog, és remélem, hogy kibékülnek, még ha ehhez arra is volt szükség, hogy rajtam áttaposson. Talán ez az igaz szerelem. Amikor képes vagy feladni magad, és azt mondod, legyen boldog mással. Mert te igazán jót akarsz neki. S bár ez így mind szép és jó volt, én mégis selejtnek éreztem magam. Egy senkinek, akinek nem jár ki a boldogság hosszútávon. Pedig esküszöm mindent megadtam volna neki.

 Ezekkel a gondolatokkal aludtam el. Arra keltem fel, hogy az egyik légi kísérő felhívja a figyelmem rá, hogy mindjárt leszállunk. Összeszedtem magam, feltettem a napszemüvegem, ugyanis volt róla egy halvány sejtésem, hogy hogy nézhetnek ki a szemeim, aztán leszálltam a gépről. Sikeresen fogtam egy taxit, és bediktáltam egy címet. A régi házam címét.

Tudtam, hogy egyszer még ide visszajövök. Amikor megtörtént a baj a volt férjemmel, akkor is idejöttem vissza. Mindig tudtam, hogy ez a ház lesz az én mentsváram. A kulcsát magammal vittem, így előkerestem, és beengedtem magam. Ott egy nagy sóhaj kíséretében ledobtam a táskámat, s miközben körbejártam a már poros, és a redőnyök miatt sötét házat, sírni kezdtem.

Kegyetlenül ömlöttek a könnyeim. Úgy éreztem magam, mint a lakásom. Üres voltam én is. Nem tündököltem, nem ragyogtam, ahogyan a háznak kellene a napfényben, hanem sötétnek és elhagyatottnak éreztem magam. A pókhálókról pedig már ne is beszéljünk. Leütött a gondolat, hogy végleg magam maradtam. Hogy elvesztettem Őt, akit a legkevésbé sem akartam.

-         Mindenem neked adtam! – Üvöltöttem magamból kikelve az üres háznak. – Mindenem! És mit kaptam cserébe? Semmit. Egy kurva nagy semmit. Kidobtál, mint valami ruhadarabot, amit már annyit használtál, hogy elszakadt. Miért pont velem kellett ezt tenned? Miért vagy ekkora seggfej? Miért? – Halkult el a hangom, miközben a hajamba túrva leültem a földre. Kiborultam. Azt hiszem ez volt az a pont, amikor már végképp nem bírtam.

Legalább egy órát kuporogtam ott, amikor elmentem a közeli boltba, és vettem magamnak alkoholt. Több üveggel, mindenfélét. A cigiről meg már meg se feledkezzünk. Vettem abból is négy dobozzal. Nem törődtem senkivel. Nem foglalkoztatott, hogy mindenki megbámul az utcán, hogy még semmit nem is ittam, de megtörten, kóvályogva megyek hazafelé, hogy a hajam úgy áll, mintha az imént téptek volna meg.

 Senki és semmi nem foglalkoztatott. Miután hazamentem, bekapcsoltam a bojlert, s míg arra vártam, hogy legyen melegvíz megtakarítottam a kádat, és az ágyat is nagy nehezen rendbe raktam. Miután elkészültem, bementem a fürdőbe, teleengedtem a kádat vízzel, ledobáltam a ruháimat, gondosan bekészítettem a kád szélére a piát és a cigit, majd elmerültem a vízbe. Jóleső borzongás járta át a testem a forró víztől, majd kibontottam az első üveget, meghúztam majd rágyújtottam.

 Először kirázott a hideg az alkoholtól, majd köhögni kezdtem a cigitől, de tíz perccel később, amikor az üveg és a doboz már csak félig volt, abszolút nem izgatott, hogy milyen rég ittam vagy cigiztem, az pedig főleg nem, hogy káros. A faszom se bánta. Jól esett az önpusztítás.

Sírtam egyfolytában, halkan dúdolgattam szomorúbbnál szomorúbb számokat, vagy egyszerűen csak üvöltöttem a nagyvilágba. Jólesett kiereszteni a feszültséget, a gőzt.

Reggel arra ébredtem, hogy ágyamon keresztben fekszem, s redőny tetején beszűrődik egy kis fény, egyenesen a szemembe. Elkáromkodtam magam. Alig éltem. A fejem pokolian fájt, a szememről nem is beszélve, a gyomrom pedig háborgott. Mihelyt megpróbáltam magam ülő helyzetbe tornázni, elkapott a hányinger, így rohantam a WC-hez.

Útközben azonban valami éles megvágta a talpam, de nem foglalkoztam vele, mert előbb a hányást szerettem volna letudni. Miután végeztem és kiöblítettem a számat, elindultam megnézni, hogy mibe léptem bele, de eléggé érdekes látvány fogadott. A fürdőben, a kádban volt két üres üveg a vízben, meg néhány csikk is. A nappaliban a még megmaradt bútorok felborítva, a szobámban pedig a falhoz vágva egy piásüveg, szóval a fal, és a padló is gyönyörű volt, arról már nem is beszélve, hogy bűzlött minden az alkohol szagától.

A bőröndömhöz mentem, hogy lefertőtlenítsem a sebet, amit valószínűleg a törött üveg ejtett rajtam, majd elhatároztam, hogy mihelyt emberibb külsőm lesz, elmegyek a boltba valami kajáért, kávéért, valamint újabb adag cigiért és piáért.

Őszintén szólva fura, hogy az alkoholba kezdtem menekülni, de úgy voltam vele, hogy mihelyt találok utat arra, hogy ne gondoljak Rá annyit, azt meg fogom ragadni., És ha az az alkohol, akkor az. Nem érdekel.

Mindenkivel előfordul az életben, hogy szétcsesződik az élete, és én most úgy éreztem, hogy az enyém ettől jobban nem is lehetne. Nem izgatott, hogy helyes-e vagy sem, menekülnöm kellett, és én menekültem.         

Réges-régen, egy messzi, messzi...

Sziasztok! Megjöttem a közös történettel, amit Amyvel írok, szóval ezt az Ő oldalán is megtaláljátok

Boldog vagyok, hogy végre elkészültünk vele, és nagyon kíváncsi vagyok a véleményekre is, szóval bátran komizzatok. 

Amy, öröm veled dolgozni! Sokat jelent nekem! És bár a történetünkben eléggé gáz barátok a vagyunk, jó ha tudod, hogy a való életben nagyonis szeretlek! : ) Gratulálok neked is, a saját részeidhez, és a türelmedhez is. Igazán hálás vagyok, amiért mindig megvártál. (Tudni illik, Amy mindig megírta a részét, és egy hétig zaklatott, hogy mikor leszek már kész az enyémmel : D szóval hatalmas próbatételek elé állítottam.)-Luv ya!

"A csók nem csupán két test, de két lélek nagy összetartozásának jele. Az Örök Szellem üzenete. Ráadásul ha bűnösnek is nevezhető e csók, és ha oly soká vártunk rá mégis, talán végzetünk felé indulunk vele."

Chapter III. –Bloody birthday

2002. február 11.

** Amy **

Talán életemben nem éreztem még magamat ilyen fáradtnak, mint mikor kisétáltam a reptér kapuján. A vállamat húzta a laptoptáskám, és a kezemben a kis kézi poggyászom sem volt éppenséggel könnyűnek mondható. A bőrkabátom nem volt összecipzárazva és a hűvös februári levegő beférkőzött az anyaga alá és hirtelen megrázkódtam a hidegtől.

Gyorsítottam a lépteimen és a parkoló felé vettem az irányt, ahol aztán meg is láttam közeledni őt.

-         Ne haragudj csajom, de totál bedugult a reptér felé vezető út, és… – hadarta, de nem is hagytam, hogy befejezze, mert amint elém ért, a táskámat leejtettem a földre és a nyakába ugrottam.

-         Úgy hiányoztál Chez! – suttogtam könnyes szemekkel, majd egy puszit nyomtam az arcára, aztán még egyet, majd az ajkaihoz hajoltam, hogy újra megízlelhessem azokat.

-         Te is nekem! – motyogta, s szorosan magához ölelt. – Hogy vagy? Hogy bírtad az utat? – kérdezte, majd felkapta a táskámat, és elsiettünk az autó felé.

-         Jól, köszi! – mosolyogtam rá, és igyekeztem kipislogni a könnyeket a szememből. Tényleg rettentően rossz volt nélküle, igaz, hogy csak négy napot voltam távol. De nem csak ő, hanem Mike is hiányzott… és persze May is.

-         Biztos? – pillantott rám gyanakvóan.

-         Egészen biztos! – mondtam még a kocsi teteje fölött felé pillantva, majd beültünk.

Egész úton fogta a kezemet, vagy simogatta a combomat. Jól esett, hogy tényleg törődik velem. Ő volt az egyetlen, aki tudta. És ez így volt jól. Előtte nem voltak titkaim, nem is lehettek volna, hiszen a nap huszonnégy órájában együtt vagyunk.

Volt még egy ember, akinek először el szerettem volna mondani, de aztán meggondoltam magam. Mike egyre többet volt Mayjel, és egyre többször mentek el kettesben erre-arra. Inkább nem kontárkodtam bele az idilli kapcsolatukba.

-         Lesz egy kis időd pihenni még a buli előtt! – mosolygott rám, én pedig bólintottam. Igazság szerint rettentő fáradt voltam, de a mai napot semmi pénzért nem hagytam volna ki. Hiszen ő volt a legfontosabb dolog az életemben, bármennyire is nehéz volt ezt bevallanom magamnak. – Biztos, hogy jól vagy?

-         Igen biztos! – egy pillanatra lehunytam a szemeimet, hogy erőt vehessek magamon, és ne vegye észre, hogy nem teljesen az igazat mondtam. – Ne aggódj annyit Chester! – simítottam tenyeremet a mellkasára, majd odahajoltam hozzá, hogy egy könnyed puszit lehelhessek az arcára.

-         Oké – motyogta édesen mosolyogva.

A kapcsolatunk Chezzel csak erősebb lett az elmúlt hónapok alatt. Nem bántam, hiszen jól esett, hogy ennyire törődött velem, és igazán s tényleg mindenben számítattam rá.

Az út további része csendesen telt, nem beszélgettünk. Ő figyelt a vezetésre, én pedig kifelé bámultam az ablakon. Sok mindent át kellett gondolnom még.

A magas házhoz érve, amit már egy éve az otthonomnak mondhatok elfogott egy rettentő rossz és szorongató érzés. Felnéztem a teteje felé, ahol a lakásunk volt, és legszívesebben világgá futottam volna. De nem tettem meg, mert nem szabadott. Chez megfogta a kezemet, és felcipelte helyettem a két táskámat, hogy aztán az üres lakásba lépve újabb csókot nyomjon a számra.

Eddig is oda és vissza voltam ezekért az érintéseiért, de most határozottan úgy éreztem, hogy ha nem lenne ő és a csókjai, az érintései, akkor valószínűleg azonnal felvágnám az ereimet, vagy bevennék egy doboz altatót egy jó üveg vodka kíséretében. Az ilyen gondolataimért mindig szégyellem is magam, de végülis senki sem tudja, csupán én, mi minden jár a fejemben.

-         Milyen volt Pesten? – kérdezte, mikor becuccoltunk a szobánkba, és leült az ágyra, hogy onnan figyelje, ahogyan kipakolok a táskámból.

-         Jó! Anya puszil és üzeni, hogy legközelebb gyere te is! – vigyorogtam rá, ő pedig felnevetett.

-         Jó lenne! Emlékszel az elsőre?

-         Hogyne emlékeznék? Anya engem, apa meg téged támogatott fel a szobámba…

-         Az a bor meg a pálinka ütött! Kár hogy May és Mike kihagyták! – csóválta vígan a fejét.

-         Tudod, hogy nem vihettük őket – motyogtam halkan,

-         Tudom, bocsáss meg! – végigsimított a derekamon, majd az ölébe húzott. – Még mindig…

-         Igen, még mindig titok, Chez! És az is marad, oké? – pillantottam rá könyörgően, mire beleegyezően bólintott.

-         Tudod, hogy rám számíthatsz, de azt is tudnod kell, hogy eljön majd az az idő is, mikor nem tudjuk titokban tartani!

-         Tudom, persze, hogy tudom! – nem akartam azokba a sötét szemekbe nézni, mert csak jobban gyűlöltem volna magamat tőle. Hiszen a végtelen szereteten kívül semmit sem láttam volna bennük, én pedig fájdalmat okozok neki, még ha nem is szándékosan.

-         Pörgesd fel magad csajom! – suttogta a hajamba, miközben én a vállára hajtottam a fejemet. Ezt a mondatot az ő szájából csak ritkán hallom, de valami elképesztő erőt ad minden alkalommal. Ő mindig pozitív, ő mindig az élet napos oldalát nézni annak ellenére, hogy mi minden történt már vele. Ez ad erőt, és az, hogy mellettem van.

-         Készüljünk? – pillantottam fel rá.

-         Előbb még… - kezdte, majd egy csibészes vigyor kíséretében ledöntött az ágyra és a nyakamat kezdte csókolni.

Körülbelül egy jó órácskát lehettünk az ágyban, majd felöltöztünk és én befejeztem a pakolást, míg Chester kiment, hogy előszedje a poharakat a szekrényből. A táskám alján a kezembe akadt az ajándék, amit Mikenak szántam. Elmosolyodtam, és elsüllyesztettem a zoknis fiókom mélyére. Majd akkor adom neki, ha ketten leszünk.

-         Mikorra is jönnek a többiek? – léptem Chester mögé, és egy puszit nyomtam a nyakára, majd belestem a hűtőbe, hogy megnézzem a tortát. May készítette saját kezűleg, és nagyon szép lett, s bizonyára finom is. Én szerettem volna egyet rendelni, meg is volt az elképzelésem, hogy milyen lett volna. De ő nem engedte.

-         Olyan hét körül… Mike és May meg nemsokára itt lesznek.

-         Hol vannak egyébként? – furcsa volt, hogy Mike nem várt itthon, mikor megérkeztem.

-         Elmentek valami göncöt venni Maynek… Rohadt ideges – nevetett fel Chez, ami az én arcomra is mosolyt csalt.

-         Miért?

-         Hát mert jön Muto és Donna is – vigyorgott rám, majd felült a konyhaasztalra, és szőlőszemekkel kezdett dobálni. Néhányat sikerült is a számba dobnia, de a legtöbb mellé ment. Jaj, May de ideges lesz, ha hazajön, és meglátja a földön a szőlőszemeket!

-         Ó tényleg! Még sosem találkozott velük…

-         Fél, hogy nem fogják kedvelni… Állandóan pörgött az elmúlt pár napban, míg nem voltál itthon. Kezdtem tőle elszédülni…

-         Donna aranyos nő, ahogyan Muto is jófej…

-         Jó, de te már évek óta ismered Mike szüleit, és téged imádnak is! Több ajándékot szoktak neked hozni, mint a saját fiúknak! – kacagott, miközben épp homlokon talált egy szőlővel.

-         De csak mert én nagyon messze lakom az otthonomtól, és ezért kárpótolni szeretnének…Donna olyan mintha csak az anyám lenne, ráadásul kapcsolatban is állnak anyával, mint megtudtam most… Információkért bármire képesek – nevettem fel és megrántottam a vállamat. – Most inkább mogyorót! – mutattam a kis üvegtálra Chez mellett, ő pedig most a kis mogyorószemeket kezdte dobálni felém.

-         A lényegen nem változtat. May ideges, Mike feszült May miatt, én meg csak röhögtem rajtuk… - nagyot sóhajtott. – Néha sajnálom, hogy az én szüleim nem olyanok, akiket érdekelné, hogy van egy csodaszép és okos barátnőm…

-         Chester… - nem igazán tudtam erre mit mondani, bár Chez soha nem is volt olyan, akit érdekelt volna a szülei véleménye.

-         De nem is lényeges! – mosolygott újra rám. – Jason viszont jön, de csak valamikor kilenc körül…

-         Jaj az jó. Rég beszéltem Jayjel! – megörültem ennek a hírnek, hiszen Jayt is imádtam. Nagyon kedves srác volt, és vele is könnyen megtaláltam a közös hangot.

-         Végülis vettél Mikenak ajándékot?

-         Végülis igen…

-         Azt, amit mondtál? – vonta fel a szemöldökét, mire csak bólintottam. – Elég volt az összeg?

-         Persze – legyintettem. – Egyébként felhívtak az ügynökségtől…

-         És ezt csak így mondod? – élénkült fel. – Felvettek?

-         Igen, fel – bólintottam. Időm sem volt feleszmélni, Chez máris elém szökkent és bordaropogtató ölelésben részesített. – De… - nyögtem két szorítás között. – Tudod, hogy nem tudnám végigcsinálni! – szomorúan pillantottam rá.

-         Dehogynem! Majd… majd megoldjuk! Hidd el!

-         Chester… Ahhoz, hogy profi legyek ezerötszáz százalékot kellene nyújtanom. De így nem fog menni!

-         Mindig is modell akartál lenni. Amióta csak ismerlek! – megsimogatta az arcomat, és kedvesen mosolygott rám.

-         Nem fog menni Chez, és hagyjuk is, kérlek! Eddig is jól megvoltam mellettetek…

-         Na igen… - kissé zavarba jött, amit nem értettem. – Mike felajánlotta az állást Maynek…

-         Tessék? – olyan szinten meglepődtem, mint még soha.

-         May ért hozzá – vonta meg a vállát. – És mivel te mondtad Maynek, hogy valószínűleg kilépsz a csapatból…

-         De hát én csak megemlítettem, hogy lehet, hogy… - nagy levegőt vettem, majd lehunytam a szemeimet.

-         Ne haragudj! Bele sem gondoltam, hogy esetleg nem vállalod a melót, ha hívnak, ezért nem is szóltam közbe… Látnod kellett volna Mayt, rettentő boldog volt…

-         Azt meghiszem. Most már hivatalosan is ő lett a PR részlegetek feje…

-         Ért hozzá… És nincs is olyan részlegünk – itt csúnyán pillantottam rá, mire elmosolyodott. – Értem, értem… De ért hozzá!

-         Ezt már mondtad! – morogtam, s kibontakoztam az öleléséből.

-         Tényleg jó ötletei vannak. Az ő ötlete volt a Reanimation megalkotása is!

-         Tudom… tudom… - motyogtam. Legszívesebben pofán vágtam volna magam, hogy képes voltam elkottyintani May előtt a modell melót. – Nem lényeg. Most amúgy sem tudok ezzel foglalkozni… - megráztam a fejemet, majd újra Chester felé fordultam. – Mit vegyek fel? – megpróbáltam egy mosolyt varázsolni az arcomra, ami az elmúlt időszakban már egészen rutinosan ment.

-         Nem is tudom. Mondjuk azt a kék ruhát, amit szilveszterre vettél, de mégsem azt vetted fel! – felcsillanó szemei láttán már őszinte mosolyra húzódtak ajkaim.

-         Csak nem el akarsz csábítani majd, kedves pasikám?

-         Úgy ismersz? – villantott csibészes mosolyt.

-         Akkor az lesz! – rábólintottam a dologra, hiszen egy nő tetszeni akar a barátjának, minden esetben.

Alig léptem ki a konyhából a nappaliba, az előtér felől ismerős hangok ütötték meg a fülemet. Megjöttek. Magamban elmosolyodtam, ahogyan meghallottam Mike nevetését. Istenem, mennyire hiányzott!

Nem is vettem észre, hogy míg Chez elvonult az erkélyre telefonálni a hátam mögött, én lecövekeltem egyhelyben. Beléptek a nappaliba, és mintha egy pillanatra megfagyott volna a levegő. Pillantásom találkozott Mike tekintetével, ami őszinte és kimondhatatlan érzések tömkelegét árasztotta felém. Mosolya vigyorrá alakult, és elengedte May kezét. Egyetlen lépést sikerült megtennie felém, miközben fél szememmel láttam, ahogyan May arcára fagyott mosollyal először a hátam mögé fókuszál, majd rám. Olyan hirtelen vetette magát a nyakamba, hogy szinte fényévekkel lehagyta maga mögött a párját. Az ölelés erős volt, és kissé fájdalmas is. De legfőképpen nem éreztem őszintének…

** May **

-         Mike segíts már! – Nyafogtam idegességemben, miközben két ruha közt vacilláltam. –

-         De mind a kettő jól áll rajtad, értsd már meg! – Mondta már kínjában nevetve, miközben a fejét fogta. –

-         Jó, jó, de melyik? Én a szoknyás összeállításra szavazok, de nem tudom. Szeretnék csak úgy természetesen lenni, abban a stílusban mutatkozni, amiben én én vagyok, de nem tudom, hogy a szüleidnek mi tetszik.

-         Nyugodj meg, mert úgy fognak szeretni, ahogyan vagy. Semmi probléma nem lesz, ezt nekem hidd el. Emlékezz vissza, hogy milyen volt, amikor először bekerültél a bandába. Mindenki első perctől fogva megkedvelt, mert mindenkihez volt egy-két őszinte, kedves szavad. A szüleim is ugyanígy lesznek ezzel. Egyébként is, látni fogják, hogy szeretsz, hogy én is szeretlek téged, hogy boldogok vagyunk együtt, és ez bőven elég lesz nekik. Bízni fognak a választásomban.

-         Rendben. Igazad van. – Nyomtam egy csókot a szájára. – Köszönöm. Mindig meg tudsz nyugtatni, és lelket tudsz önteni belém. Nem is tudom, hogy mihez kezdenék magammal nélküled. – Erre kaptam egy mosolyt. – Legyen a szoknyás megoldás.

-         Végre eldöntötted. – Forgatta meg a szemeit, mire vállba boxoltam. –

-         Te is tudod, hogy nem szoktam órákon át vásárolni, csak most muszáj voltam beszerezni valami göncöt.

-         Igen igen, de mostmár siessünk.- Szót fogadtam, fizettem, és már indultunk is. Útközben legalább hatszor kiparodizálta a vásárlást, úgyhogy végignevettük az egészet.

-         Majd valahogyan meghálálom, hogy kitartottál vásárlás közben. – Mondtam neki, miközben sétáltunk a bejárati ajtó felé vezető úton.

-         Nekem van egy ötletem, hogy hogyan. – Mondta, miközben a falhoz préselt, és a nyelvét végighúzta a bőrömön.

-         Tetszik az ötleted. – nevettem, de a hangom remegett. Azzal tovább sétáltunk nevetgélve, de amikor beléptünk az ajtón, hát kissé meglepődtem. A mosolyom szerintem rögtön az arcomra fagyott. Tudom, hogy undok voltam amiért ennyire örültem legkedvesebb barátnőmnek, de amíg nem volt itt, minden olyan más volt. Mike-val sokkal közelebb kerültünk egymáshoz, nem volt az, hogy bárki másra figyelt volna, megkaptam a munkámat is, szóval mostmár hivatalosan is nekik dolgozom, sőt még Chesterrel is egy egész különleges kapcsolatot alakítottunk ki. Egyszerűen éreztem, hogy ha visszajön, minden más lesz, és ez nem töltött el felhőtlen örömmel. Láttam, ahogy Mike rávigyorog Amyre, s ami kiverte a biztosítékot, az az volt, hogy elengedte a kezem, s valósággal öt méterrel a föld felett lebegve indult felé. Chester pillantása már majdhogynem utasítóan és kétségbeesetten villant felém, mire én azonnal megelőztem a páromat, és egy az arcomra ragasztott műmosollyal átöleltem a Magyarországról visszatért barátnőmet, aki már annyira hiányzott nekem…   

** Amy **

A szorításában alig kaptam levegőt, és őszintén szólva nem is voltam elragadtatva attól, hogy Mayt ölelhetem. Nem tudom miért, nem tudom hogyan, de rossz érzésem volt tőle. Mintha a legjobb barátnőm már nem létezne, már nem ismerném azt a barna hajú, mosolygós lányt, aki most még két puszit is nyomott az arcomra.

-         Későbbre vártunk… - mosolya töretlen volt, mégis nekem jobban hasonlított egy tigris vicsorgására, és már egészen úgy éreztem, hogy fel leszek falva vacsorára.

-         Pedig mondtam, hogy ilyenkor jövök… - pillantott még futólag Mayre, majd kikerülve őt, Mike felé vettem az irányt. – Hello idegen!

-         Szia! – úgy lehelte ezt az egy szót, mintha az életünket jelentette volna, s egyetlen röpke, múló másodpercre a szívem újra megtelt boldogsággal és melegséggel. De csak egyetlen egyre, s aztán újra bekúszott a valóság a fejembe, s az-az egyetlen szó, amit Cheznek is elmondtam vagy százszor: titok. – Hiányoztál! – felkapott a földről, s szorosan ölelve megfordult egyet a tengelye körül. Nekem pedig nem kerülte el a figyelmemet az, ahogyan Chester ránézett Mayre. Mintha a fogát húzták volna, csak nem tudtam, hogy miért érez így. Barátnőm falfehér arcáról nem is beszélve.

-         Te is nekem, hidd el! – mosolyogtam rá őszintén, s elengedtem őt. May azonnal kapott is az alkalmon, és Mike mellé szökkent, összekulcsolta ujjaikat, és megkérte Mike-ot, hogy segítsen bevinni a cuccaikat a szobájukba.

-         Öhm… utána beszélünk! – pillantott rám bocsánatkérően, s engedve May unszolásának, eltűntek a szobában.

-         Hát, azt hiszem ráérek még neki boldog szülinapot kívánni, igaz? – sóhajtottam, s Chester felé fordultam.

-         Együtt élünk Amy baby – mosolygott elnézően, s ez a mosoly szintén boldogságot csalt a lelkembe. – Még meg is unod őket! – tréfálkozott.

-         Hát az lehet! – kuncogtam gonoszan. Magamban tudtam csupán én egyedül, hogy hogyan is értettem ezt.

-         Na akkor összeütünk valami kaját? Szerintem bent lesznek egy darabig – intett a fejével May és Mike szobája felé, majd elém sétált, és ujjaival lágyan végigsimított az arcomon. Az érintése most is megremegtette a térdeimet.

-         Hm… gondoltam May elintézi, mivel a tortát is ő készítette… De miből gondolod, hogy sokáig bent lesznek?

-         Mostanában ez van… Már egészen kezdtem őket irigyelni, amíg nem voltál itt. Ők csak szexeltek éjjel-nappal, én meg sakkozhattam egymagamban… - átölelte a derekamat, s közelebb hajolt hozzám. Ingerlően közel…

-         De azért a sakkozás sem volt olyan szörnyű, ugye? – suttogtam az ajkainál, s tudtam, hogy ezzel csak feszítem a húrt. És ezt imádtam. Ez éltetett.

-         Hát, mivel ott voltál nekem a vonal másik felén… - halkan felmorrant, s lehunyta szemeit. – Hallani a hangod, és azt, hogy te is… - sóhajtott egyet, majd csibészesen elvigyorodott. – Jó volt!

-         Azt meghiszem – felnevettem, hiszen tudtam, hogy mennyire szereti a kis játékainkat.

-         Miért neked nem? – vonta fel a szemöldökét, mire csak egy vigyort villantottam felé.

-         Kimegyek a fürdőbe, aztán jövök, és összeütjük a kaját – ígértem, majd egy rövidke csókot nyomtam az ajkaira, s eliszkoltam a fürdő felé.

Később, már a konyhában a mogyorót és a szőlőt szedegettem fel a földről, míg Chester bevállalta, hogy készít szendvicseket. Na azt tudni kell az én Drágaságomról, hogy az ő ízlése szendvics-téren igen érdekes. Neki nem elég annyi, hogy tesz a kenyérre vajat meg szalámit, esetleg zöldséget és sajtot… Tesz rá majonézt, három fajta sonkát, főtt tojást, savanyú uborkát, sőt néha még csípős paprikát is. Nevetve figyeltem, ahogyan pakolgatja a dolgokat egymásra, én a lábamat lóbálva a konyhapulton, elcsentem ezt-azt a felaprított hozzávalók közül.

-         Jaj, Chez… - nyervantott fel May, ami rám a frászt hozta. Nem láttam, ahogy közeledik, így majdnem félrenyeltem a falatot ijedtemben. És különben is: utáltam, hogy ő is Cheznek hívta. Jesszus, Amy, mi van veled? Mióta utálok én valamit is a legjobb barátnőmben? – Megint ezek a furcsa szendvicsek?

-         Ú, haver, olyat csinálj, amit meg is tudunk emészteni! – veregette hátba Mike. A csillogás a szemében arra engedett következtetni, hogy az elmúlt háromnegyed órában tényleg szexeltek…

-         Szereted te a szendvicseimet, csak nem szoktad ezt bevallani! – kontrázott Chester. És igaza is volt, amúgy.

-         Tényleg? – kérdezte érdeklődve May. – Nem is mondtad. A múltkor nem ettél belőlük – aranyosan végigsimított Mike vállán, majd felpattant mellém a pultra.

-         Még nem költöztél ki hozzám, sokat jammeltünk hárman. Chez felelt a kajáért, Mike a hangszerekért, én pedig a piáért… - mondtam, de nem pillantottam May felé, inkább csórtam még egy darabka sajtot. Megjött az étvágyam, hála Istennek!

-         Ó basszus, mennyiszer berúgtunk! – nevetett fel Mike is, s vele együtt én is.

-         De még mennyire! – bólogattam.

-         Már sokszor ittam életemben, de mindig veled dobtam magam KO-ra – pillantott rám Chez, majd egymás felé hajoltunk egy apró csókra.

-         Hát… biztos jó volt – mondta halkan May, de ismertem már annyira, hogy tudjam, hogy ez a gúnyos hangja volt. Mindezek ellenére inkább nem szóltam vissza neki… még nem.

-         Jaj, nagyon! – sóhajtott mosolyogva Mike, és segédkezni kezdett Cheznek. Úgy tűnik, ő nem vette le, hogy a barátnője épp a halál faszára kívánt bennünket.

-         Anyáék egyébként hiányoltak, Mike! Az esküvő óta nem láttak, és ezt sérelmezték! – pillantásunk találkozott, és mindketten elmosolyodtunk.

-         Komolyan úgy csinálnak, mintha előtte nem tudták volna, hogy a másik család létezik. Mert olyan húsz évig jól megvoltak egymás nélkül… - logikus volt, amit mondott.

-         Igen, de aztán Donna rájött, hogy anya a legjobb barátnőjelöltje, és anya is ugyanígy volt ezzel – vidámkodtam. – Most meg nem bírnak ki egy napot sem anélkül, hogy ne beszéltek volna.

-         Ahogyan mi sem! – belenézett a szemembe, s az a barna tekintet szinte magába szippantott. Basszus, mi van velem?

-         Na igen, ahogyan ti sem! – horkantott fel kedvenc barátnőm mellettem, amivel magára vonta a figyelmemet.

-         Valami baj van? – kérdeztem tőle halkan, de a kissé kitágul pupillájából, és abból, hogy kissé hátradőlt, tudtam, hogy tudja: ez meg az én dühös és gyilkolni vágyó hangom. Olyan ez nálam, mint a vulkánkitörés előtt a gőzölgések a hegyen.

-         Semmi. Csak valahogy a téma mindig rátok terelődik, de mi is itt vagyunk… ám… - motyogta a végét, s láttam, ahogyan mellettem elnézett. S tudtam, ez a tekintet nem Mikenak, hanem Cheznek szólt. Ez pedig nagyon felbaszta nálam a vizet. Mit szövetkeznek ezek ketten?

-         Tudjuk Kicsim, nyugi! – Mike ezzel látszólag Mayt csitította, de ahogy megéreztem a kezét a vállamon tudtam, hogy ő viszont vette a jelet tőlem.

-         Ha valami gond van, nyugodtan közöld velem. Nem kell Chester felé lövellned segélykérő pillantásokat! – mordultam rá Mayre, figyelmen kívül hagyva Mike nyugtató érintését.

-         Nem olyan pillantások ezek! Csak nem szeretem, ha ellopják a pasimat… Te meg azt teszed mostanában egy csomószor… - mondta ő is határozottan, s most már tekintélyt követelő hangon. Na de nem tőlem, kislány!

-         Ahogyan te elloptad a melót a srácoknál, míg én nem voltam itthon? A hátbatámadás a te reszortod, Szivi, nem vetted még észre? – csattantam fel, s már May is nyitotta volna a száját, hogy visszavágjon, de ekkor a srácok elénk léptek. Mike May ajkai elé tette a mutató ujját, ezzel csendre intve barátnőjét, míg Chez pedig felkapott a vállára, és elindult velem a szobánkba. – Még nem fejeztem be, Chester! – mondtam hangosan, és kezeimet dühöm ellenére is a farmerja hátsó zsebébe dugtam, s megmarkoltam a hátsóját. Ha már fejjel lefelé lógok a válláról, legalább legyen benne valami jó is. Még hallottam, hogy Mike magyarázni kezd Maynek, kissé dühösen, kissé csalódottan, de Chez hangja elnyomta Mike-ét.

-         De igen, befejezted! – dörrent fel Chez, s becsapta mögöttünk a szobánk ajtaját.

** May**

Mindjárt megnyugodtam, amint a szobánkban voltunk. Nagyon jót tett nekem, hogy nem kellett Amy arcát néznem, a csomagok becipelése pedig egy jó ürügy volt számomra. Nem akartam, hogy Mike rájöjjön erre, ezért odatoltam az ajtóhoz, és miközben a nyakát halmoztam el csókokkal magyarázni kezdtem.

-         Bocsi, de nem bírtam már tovább nélküled. Már legalább hat óra telt el a legutóbbi óta.

-         Kis telhetetlen. – Mosolygott, s megcsókolt. Annak ellenére, hogy én voltam a telhetetlen, egy szóval nem mondta, hogy most inkább ne, sőt! Azonnal lekapta a ruháimat, fordított a helyzetünkön, felemelt, én a dereka köré fontam a lábaim, s máris belekezdett a vágyaink kielégítésébe. Hát mit mondjak, eltartott egy darabig, mire összeszedtük magunkat, és kimentünk a konyhába a többiekhez.

-         Jaj, Chez. Megint ezek a furcsa szendvicsek? – Adtam hangot a nemtetszésemnek. Igazából mindig nevettetett ez a szokása, de csak húzni akartam az agyát.

-         Ú, haver, olyat csinálj, amit meg is tudunk emészteni! –Veregette hátba Mike Chestert, engem pedig nevetésre késztetett ez a jelenet. –

-          Szereted te a szendvicseimet, csak nem szoktad ezt bevallani! – Vágott vissza Chez. Hát igen, látszik, hogy mennyire ismerik már egymást. –

-         Tényleg? – kérdeztem. – Nem is mondtad. A múltkor nem ettél belőlük – simítottam végig a párom vállán, majd feltelepedtem a pultra Amy mellé… csak a formaságok kedvéért, hogy senkinek ne tűnjön fel, hogy igazából semmi kedvem jópofizni vele. Megijesztettek a gondolataim. A legjobb barátnőm volt valamikor, és elvileg, még most is annak kellene lennie. Eldöntöttem, hogy visszaveszek magamból, és megpróbálok normális lenni vele.

-          Még nem költöztél ki hozzám, sokat jammeltünk hárman. Chez felelt a kajáért, Mike a hangszerekért, én pedig a piáért… - Mondta magyarázatként Amy, de nem is igazán nekem mondta, csak úgy bele a nagyvilágba, mert még csak rám sem nézett.

-         Ó basszus, mennyiszer berúgtunk! – Nevetett fel Mike és Amy. Milyen meghitt pillanat…

-         De még mennyire! – Bólogatott Amy.

-         Már sokszor ittam életemben, de mindig veled dobtam magam KO-ra. – Közölte Chez, és megcsókolta a barátnőjét. Na ezeket a pillanatokat sokkal inkább szerettem látni, mint azt, hogy Mikehoz egyáltalán egy szót is szól. Viszont annyiban volt rossz, hogy én láttam Chez szemében kétségbeesést, és a reményt, hogy talán ez egy jel arra, hogy még mindig ő az első Amynek.

-         Hát… biztos jó volt. – Szaladt ki a számon a kissé gúnyosra sikeredett mondandóm, mire magamban tettem egy felkiáltó jelet, hogy moderáljam magam.

-         Jaj, nagyon! – sóhajtott mosolyogva Mike, és segédkezni kezdett Cheznek. Fura volt, hogy nem jött le neki a hangomból a célzás. Bezzeg Amy minden mondatából levett mindent…

-         Anyáék egyébként hiányoltak, Mike! Az esküvő óta nem láttak, és ezt sérelmezték! – Mosolyogtak össze, ami nem tetszett nekem, és Ches tekintete is ugyanezt sugallta.

-         Komolyan úgy csinálnak, mintha előtte nem tudták volna, hogy a másik család létezik. Mert olyan húsz évig jól megvoltak egymás nélkül…

-         Igen, de aztán Donna rájött, hogy anya a legjobb barátnőjelöltje, és anya is ugyanígy volt ezzel. Most meg nem bírnak ki egy napot sem anélkül, hogy ne beszéltek volna. – Kuncogott Amy. –

-         Ahogyan mi sem! – Válaszolta Mike, és mélyen Amy szemébe nézett, túl mélyen. Kurvára nem tetszett. Az agyam abban a szent pillanatban robbant. Elpattant az a bizonyos húr. Kezdett már nagyon elegem lenni belőlük.

-         Na igen, ahogyan ti sem! – Nem tudtam megállni szó nélkül, úgy éreztem, hogy itt az ideje, hogy kirobbanjon a háború. –

-         Valami baj van? – Fordult felém Amy, s láttam rajta, hogy még neki áll feljebb. Na persze! Szerinted!

-         Semmi. Csak valahogy a téma mindig rátok terelődik, de mi is itt vagyunk… ám… - Válaszoltam neki, miközben Chesterre néztem, hogy vegye a lapot ő is.

-         Tudjuk Kicsim, nyugi! – Csitított Mike, mert végre észrevette, hogy valami nem stimm, de azért a keze Amy vállán volt. Teljesen elborult az agyam. Itt volt a vége a türelmemnek.

-         Ha valami gond van, nyugodtan közöld velem. Nem kell Chester felé lövellned segélykérő pillantásokat! – Vágta hozzám Amy, mire nem tudtam megállni, hogy ne vágjak vissza. Untam már, hogy még ő magyaráz itt. Az már baj, ha ránézek Chesterre, de az érdekes módon már nem baj, hogy Mike-val, az ÉN párommal elvonulnak egy kibaszott sarokba dumálni. Engem ez ne zavarjon mi?!

-         Nem olyan pillantások ezek! Csak nem szeretem, ha ellopják a pasimat… Te meg azt teszed mostanában egy csomószor… - Válaszoltam neki, mire ő rögtön más oldalról közelítette meg a dolgot. –

-         Ahogyan te elloptad a melót a srácoknál, míg én nem voltam itthon? A hátbatámadás a te reszortod, Szivi, nem vetted még észre? – Csattant, mire bedühödtem. Kurvára nem hátbatámadás volt, mert nem én nyígtam ki Mikenál, hogy megkapjam a munkát, hanem felajánlotta. Szóval nem értettem mit hepciáskodik nekem. Azonnal meg akartam mondani neki a magamét, de Mike megállított ebben. Chester a vállára kapta a hisztigépet, és elvonult vele a szobájába. Még annyit ködösen érzékeltem, hogy rákiabál Chezre, hogy még nem fejezte be, mire Chester egy mondattal beléfojtotta a szót, majd bevágta az ajtót. Én eközben Mike-val kezdtem vitába. –

-         Neked meg mi bajod van? – Kérdezte kicsit sem halkan. –

-         Nekem mi bajom van? Neked mi bajod van basszus! Szerintem tökre érthető, hogy nem tetszik, amit csináltok. Én megértettem, hogy ti milyen nagy barátok vagytok, és ez ellen nem is lenne kifogásom, de kezdem úgy érezni, hogy ez valami mássá alakul át, és ami az enyém, az az enyém.

-         Most te komolyan kételkedsz bennem? – Kérdezte hitetlenkedve. –

-         Nem benned, hanem benne. Csak a vak nem látja, hogy mit csinál. Rádmászik akkor amikor tud, ott ahol tud.

-         Ez nem igaz.

-         Nem? Akkor minek nevezed azt, amikor a fürdőben találtam rátok, vagy a festményes, vagy amikor falra festettetek? Minek? Lehet, hogy ez így tökre általánosnak tűnik, és nem is lenne ezzel gond, ha nem úgy nézne rád, ahogy! Nem is lenne ezzel gond, ha előfordulna ilyen egy hónapban kétszer. De nem úgy, hogy minden nap történik valami köztetek. Addig volt jó, míg nem volt itt. Nem veszed észre a különbséget? Minden pillanatunk közös volt, senki nem rondított bele, rám figyeltél, velem voltál. Ilyenkor pedig olyan, mintha két barátnőd lenne, és az egyik, aki nem mellesleg én vagyok hoppon marad. Egyedül a csókok, és a szex az, amit csak én kapok meg, ő nem… legalábbis tudtommal.

-         Nem hiszem el, hogy képes vagy erre! Hogy jut eszedbe ilyesmi?

-         Én meg nem hiszem el, hogy ennyire vak vagy Shinoda! – Kiabáltam rá, és otthagytam, mielőtt még széttörtem volna valamit. Beviharzottam a fürdőbe, hogy lehűtsem magam, de mondanom sem kell, hogy nem jártam sok sikerrel.

** Amy **

-         Légyszi, ne dobj le az ágyra! – kérleltem valamivel halkabban Chezt.

-         Nem foglak, te buta! – kuncogott. – Nem akarom, hogy valami bajod legyen, de azért… lefekszünk – mondta, s leült az ágyra, engem óvatosan maga mellé ejtett, s ő is elfeküdt. – Mi volt ez az egész? – kérdezte.

-         Az igazat mondtam – motyogtam. Chez előtt, így kettesben már kicsit szégyelltem magam, de én a szavak embere voltam mindig is. Ha bajom van valakivel, azt közlöm. Felmásztam hozzá, és félig a mellkasára feküdtem, úgy néztem fel az arcára. – Ellopta a melót, Chez! – mondtam ki azt, amit én igaznak véltem.

-         Nem igaz. Mike ajánlotta fel neki – kedvesen, magyarázóan pillantott le rám. Imádtam ilyenkor, mert tudta, hogy néha velem is türelmesebbnek kell lennie.

-         Komolyan? – hangom nem volt több halk suttogásnál. Mike egy évvel ezelőtt, totálisan nekem ajánlotta fel azt a helyet. Mellettük lenni, intézni a koncerteket, bármilyen fellépést, videókat, akármit. Aztán kijött May, és én megosztottam ezt vele.

-         Igen… - egy pillanatra visszatartotta a lélegzetét, majd nagy nehezen újra megszólalt. – Neked ez fáj, igaz? Hogy nem te voltál az első gondolata? – kérdezte, s most az egyszer igazi félelmet láttam a szemében. Ettől pedig meghökkentem.

-         Fáj, hogy átbaszta a fejemet. Mert… én sosem hanyagoltam el őt azért, mert összejöttem veled – úgy éreztem, hogy neki kimondhatom minden bánatomat, mindazt ami a szívemet nyomja. – De ő ezzel megtette.

-         De nem veszed észre, hogy mennyit vagytok együtt? – nem volt vádló, csupán egy kérdést tett fel, de éreztem, hogy belül fáj neki. Kicsit feljebb tornáztam magam, hogy egy vonalban legyen az arcunk, s úgy néztem le rá, fölötte könyökölve.

-         Sokat, tudom. De nem többet, mint veled! Mi baj van, Chez? – nem értettem, hogy miért viselkedik így. Kintről hangos veszekedés hangja szűrődött be, de most nem figyelhettem rá.

-         Semmi, semmi… Csak néha úgy érezzük, hogy el vagyunk hanyagolva…

-         Érezzük? Mi ez a királyi többes? – kérdeztem, de amint kimondtam, le is esett. – May…

-         Beszélgettünk párszor – motyogta halkan, s tekintete az enyémbe mélyedt.

-         Chester Bennington! Ne hagyd, hogy telebeszélje a fejedet! – kértem. – Nem hiába vagyok veled, és ő amúgy is a rokonom…

-         Nem is az! Vagyis… tuti, hogy ilyen távolról nem egy vér csörgedezik az ereitekben! Hiszen ő félig japán, te pedig félig olasz… Kicsit messze van a kettő, nem? – igaza volt. A mi rokonságunk Mikekal csak formaiság volt.

-         Akkor is! Te tudsz rólam mindent… Azt is, amit más nem. Szerinted miért van ez? – kérdeztem, s végigsimítottam az arcán.

-         Na miért? – enyhe félmosoly játszott ajkain.

-         Mert téged szeretlek! – meglepettségében még majdnem a száját is eltátotta. A szemei elkerekedtek, és úgy nézett rám, mintha ufó lennék. – Tudom, hogy sosem mondtam még ezt neked, de attól én még így érzek. Az első pillanatban, mikor megláttalak ott a tengerparton, beléd szerettem. De én nem dobálózok nagy szavakkal, hisz ismersz!

-         Én csak… Össze is költöztünk, de te… nem is…

-         Tudom – bólintottam. Igen, baj volt velem, hogy nem tudtam kimondani, mit érzek. – De én egyszer már nagyot csalódtam. És nem akartam elsietni. Sokkal jobb volt lesni, hogy mikor mondod ki te először…

-         Hát az nem jött össze – felnevetett, halkan, de boldogan.

-         Hát nem – elhúztam a számat, de azért én is mosolyogtam.

-         Én is szeretlek, Amy baby!

Nem sokkal később kimerészkedtem a nappaliba, bár eléggé felpaprikázott ez is. Mi az, hogy a saját lakásomban félek közlekedni, nehogy belebotoljak abba a… abba a… Elvégre ez az a lakás az enyém és Mike-é. Chez és May pedig „csupán” beköltöztek. Na mindegy. Ezen nem idegeskedek, mert készülnöm kell. Elosontam a fürdőig, bekopogtam, és mivel nem szólt ki senki, beléptem, majd nekiláttam összekészülni. Lezuhanyoztam, megmostam a hajamat és minden egyéb. Éppen belebújtam a farmerembe, mikor nyílt az ajtó, és egy villámgyors Mike ugrott be rajta, majd becsukta maga mögött azt.

-         Szeretnék végre veled is… - fordult felém, s mikor látta, hogy felül csupán egy lila melltartót viseltem, azonnal eltakarta a szemeit. – Bocs, de ha most nem jövök be, akkor azt hiszem egész este nem beszélhettünk volna.

-         Hát valószínűleg igazad van! – sóhajtottam, majd magamra kaptam a lila felsőt, amit kiválasztottam mára. – Most már idenézhetsz!

-         Hű igazán… Csinos vagy! – mondta, miközben végignézett rajtam.

-         Köszönöm! – rámosolyogtam, majd elé léptem és szorosan magamhoz öleltem. – Hiányoztál!

-         Ah, te is nekem! – suttogta a hajamba. – De May miatt nem igazán… Vagy én nem is tudom, hogy most mi van…

-         Hát… - elhajoltam tőle, és a tükör elé álltam, hogy nekifogjak a sminkelésnek. – Te szereted őt, én meg Chestert. De ettől még nem foglak téged elhagyni vagy ilyesmi. Vagy megbékél a barátnőd, vagy felőlem lakhat máshol is!

-         Amy! – békítően szólt hozzám, de hajthatatlan voltam.

-         Nem, Mike, ne Amyzz itt nekem! – pillantottam rá határozottan. – Tudom, igen, a legjobb barátnőm. De ha az lenne még mindig, akkor nem jönne ilyen szarságokkal. Felőlem lehet paranoiás, de ne a mi kapcsolatunk rovására! Arról nem is beszélve, hogy Chez fülébe is bogarat ültetett.

-         Ja, nem tudom, mit sugdolóznak néha, de kezd az agyamra menni… - megforgatta a szemeit, én pedig alkalmasnak láttam az időt arra, hogy rákérdezzek valamire.

-         Tényleg te adtad neki az állást? – felé fordultam, és kérdőn vizslattam az arcát. Azonnal leesett neki, hogy miről beszélek, mert lesütötte a tekintetét.

-         Sajnálom, én csak… Annyira lelkes volt, és hát…

-         Semmi baj, Mike! Megértem! – közbeszóltam, mert nem akartam hallani a magyarázkodását arról, amire igazán nincs is jó magyarázat. – Amúgy sem értem volna rá annyira, csak jó lett volna tőled hallani…

-         Miért nem?

-         Mert felhívtak az ügynökségtől. Két cég is érdeklődik felőlem, és egy bemutatóra is meghívtak… - mondtam, s újra a tükörképem felé fordultam, hogy befejezzem a sminkem.

-         Gratulálok! Ugye, én mondtam, mikor kijöttél hozzám, hogy sikerülni fog, csak idő kérdése! – boldog mosollyal az arcán lépett mögém, hogy a szemembe nézhessen a tükörből. Kezeit a vállaimra simította, az én pillantásom pedig a csuklóján lévő karláncra esett. Az „M” betű… Eszembe jutott, hogy visszaadta nekem az ajándékom, amit neki adtam.

-         Köszi – nem mondtam mást. Annyi minden bántott mostanság vele kapcsolatban, és mégis imádtam vele lenni, és nem tudtam rá haragudni. – Később odaadom az ajándékod!

-         Remélem nem költöttél sokat! – kezei lecsúsztak a derekamhoz, nekem pedig furcsa bizsergés száguldott végig a testemen.

-         Nem – motyogtam halkan.

-         Akkor jó! Na megyek, mielőtt kikapunk! – egy puszit nyomott még az arcomra, majd kiiszkolt a fürdőből.

Pár percig csak bámultam magam elé, majd Chez zavart fel a gondolataim közül. Mosolyogva közölte, hogy megjöttek Donnáék. Így nem volt több időm a saját érzéseimen agyalni, amikor semmilyen értelmes magyarázatot nem találtam, hanem kimentem a nappaliba.

-         Kislányom, hát itt vagy! – azonnal Donna ölelt magához, én pedig boldogan viszonoztam a gesztust.

-         Itt, itt. Hol lennék máshol? – két puszit is adtam neki, ahogyan Mutinak is.

-         Tudom, hogy mindig a kisfiam közelében kell keresni – mosolygott rám, s ekkor pillantásom találkozott a háttérben szobrozó, falfehér Mayével.

Hát lehet, hogy falfehér volt izgalmában, de hogy a szemeiben ádáz szikrák pattogtak ellenem, az is tuti biztos volt. Jay állt mellette, nem tudom, hogy került ide, mert úgy volt, hogy később jön, de így leszűrtem, hogy már túlestek a bemutatkozáson. S amint azt az arcáról leszűrtem: nem sült el jól?

*Mike*

Amikor megláttam a szüleimet, megannyi érzés szabadult fel bennem, de mind az öröm valamelyik formája volt. Imádtam, ha a közelemben voltak, hiszen nagyon sok mindent köszönhettem nekik.

Egy parányi szomorúság viszont lakozott bennem. Chesternek nem volt ilyen kapcsolata a szüleivel. Neki minden más volt. Rá nem voltak kíváncsiak, és ez fájt neki. Volt, hogy nem titkolta, és elmondta nekem, s éppen ezért tudtam magamban nagyonis jól, hogy milyen érzés lehet neki látni engem a családommal. Soha nem mutatta ki nyíltan. Mindig tartotta magát. Valahol talán ráérezhettek erre, mert anya rengetegszer felhívta, és apával is nagyon jó kapcsolatban volt. A tesómat pedig már meg se említsük. Chester olyasvalaki, aki mindenkivel jóban tud lenni, akivel igazán akarja.

Ahogy elnéztem átestek a bemutatkozáson. Anya mosolygott. Ezt foghattam volna a barátnőmre is, viszont arra a tornádóra is, aki éppen a nyakába vetette magát. Amy. Hát persze. Imádták őt. Mindig csillogott a szemük, amikor meglátták őt. Saját lányukként szerették.

Sóhajtottam egyet, amit még magam sem tudtam hirtelen mire vélni. Valahányszor vele beszélek, vagy csak ránézek, mindig mosoly ül ki az arcomra. Ő olyasvalaki számomra, akit nem tudnék elengedni. Voltak már nézeteltéréseink, főleg a kezdetek kezdetén, de mindig elég volt annyi, hogy egymásra néztünk, és kitört belőlünk a nevetés. Ez Ő, és én imádtam. Aztán hirtelen eljutott az agyamig a gondolatmenetem, és leállítottam. Koncentrálj Mayre! Adtam ki az utasítást, s tekintetemmel őt kerestem.

 A fal mellett állt, s mindig barna bőre, most hófehér volt. Kezeit maga előtt tördelte idegességében, s dühösen és egyben irigyen nézett Amy felé. Nem értettem ezt a nézést. Nem tudtam, hogy mi volt a problémája. A testvérem mellette állt, de az arca mindent elárult. Végső következtetés képpen azt vontam le, hogy Anyának és apának semmi baja nincs vele, de Jay már más tészta volt. Neki nem jött be.

Sajnáltam, mert szerettem volna, ha mindenkinek tetszik a barátnőm, ha őket is ugyanolyan büszkeséggel töltötte volna el a tudat, hogy van nekem, mint engem. Ugyanakkor sajnáltam azért is, mert annyira készült. Mindenről kifaggatott. Majdnem elnevettem magam az emlékek hatására. A szobánkban ültünk a vitánk után. Úgy voltunk vele, hogy tekintsük ezt egy hülyeségnek, és próbáljuk meg elfelejteni. A tudtomra adta, hogy szeretné, ha minél több időt töltenénk együtt, és csak megijedt amiatt, hogy látta, hogy Amyvel milyen jól elvagyunk, és hirtelen félni kezdett, mert nem akarta, hogy bármikor bármi közénk álljon. Miután kellőképpen lenyugodtunk, a szekrényhez lépett, s megkért, hogy csukjam be a szemeimet.

Nevettem. Mindig így adta át az ajándékokat, mert nem akarta, hogy lássam, ahogy odahozza nekem. Mindig leültetett, nekem nem szabadott odanéznem, letette elém az ajándékom, s ő pedig nézett. Várta a reakcióm. Most is ugyanígy történt. Eddig mindig valami kis apróságot kaptam tőle, most azonban egy gitár volt előttem, amit egy kék masni díszített, valamint egy kis cetli. „Boldog Születésnapot! Kívánom, hogy még sok együtt töltött ünnepünk legyen!” Nem is tudtam mit csináljak magammal hirtelen. Hihetetlenül boldoggá tett. Nem jöttek ki szavak a torkomon, csak vigyorogtam, majd magamhoz húztam egy csókra. Édes, és érzelmes volt.

Gondolatmenetemből a tesóm szakított ki, amikor lepacsizott velem, és megölelt. Erre anya is felfigyelt, így szinte röpült felém. Szorosan átölelve tartottam, miközben a fülembe suttogta, hogy: Boldog születésnapot, fiam! Sírt. Hallottam a hangján, bár ez nem volt meglepő tőle, mert ő mindig elérzékenyült, ha találkoztunk. Amióta már nem egy házban élünk, ritkábban találkozunk, és ez megviseli őt. Apámmal ugyanígy történt, a sírást leszámítva.

-         Szerintem menjünk, tartsuk meg az ünnepi vacsit, mert én éhes vagyok. – Kotyogott bele az idilli pillanatba Chester. Nevettünk, és helyeseltünk, majd mentünk elfogyasztani a csirkét, hogy mielőbb felszelhessük a tortámat. Nem bírtam nagyon sokat enni, különben is, helyet akartam még a sütinek, így csak hátradőlve, kezeimet az ölembe ejtve vártam, hogy a többiek is befejezzék. Egy kéz érintését éreztem a sajátomon.

Tudtam, hogy Amy az. Hirtelen ötlettől vezérelve, magam sem értem miért, de összefontam az ujjainkat, s kicsit megszorítottam a kezét. Meleg borzongás futott végig rajtam az érintésétől, s szemem sarkából láttam, hogy mosolyog. Én sem tettem másképp. Innentől kezdve az egész beszélgetésre, hangulatra nem nagyon figyeltem, mert összekulcsolódó ujjaink kötötték le a figyelmem. Tudtam, hogy nem szabadna azt éreznem, amit, de kezdem magamban is belátni, hogy fölösleges titkolni még magam előtt is az érzelmeimet.

Nem tudom, hogy ő hogy van ezzel, de nekem ő már nem egy lányt jelent, mint három éve, akivel mindig megállás nélkül hülyültünk, akivel mindig megtaláltuk a közös hangot, hanem A Lányt.

Megint sikeresen elkalandoztam, így csak azt vettem észre, hogy Amy elengedi a kezem, elémrakják a tortát, és a kést. Meggyújtották a gyertyákat, s kérték, hogy kívánjak. Óhajom a családomnak, a bandának, és a barátaimnak szóló jókívánságokból épült fel.

-         Ha ezzel végeztél, szeretném átadni az ajándékod. – Súgta a fülembe kuncogva Amy, amivel igencsak kíváncsivá tett. Az ő ajándékai mindig egyszerre leptek meg, és egyszerre imádtam őket.   

** Amy **

Ahogy néztem, hogy bénázza el a torta felvágását, Chester érintését éreztem a derekamon. Teljesen ki is ment a fejemből, hogy mások is vannak itt. Fogta a kezemet… Ő kulcsolta össze az ujjainkat. De miért? Mit akar ez jelenteni? És én miért örülök ennyire neki? Ránéztem Chezre, és eszembe jutott minden. Minden, amitől szomorúnak kellene lennem. Nem azért jutott eszembe, mert ránéztem, hanem mert az egyik gyógyszeres kis fiolámat nyomta a terítő alatt a kezembe.

-         Menj ki, vedd be, fedezlek! – suttogta a fülembe, majd nevetve odaszúrta Mikenak, hogy mekkora balfasz a torta felvágását illetően.

-         Köszi! – motyogtam még, majd kisurrantam a fürdőszobába. Mike szerencsére nem szúrta ki az eltűnésemet, mert éppen May segített neki vidáman, és lágy csókot váltottak. Basszus, de fáj ez nekem!

Remegő kezekkel nyitottam ki a kis üvegdobozt, majd kivettem belőle egy szemet, és lenyeltem. Utáltam az ízét! Gyűlöltem az a keserű szart, amit minden nap, többször is be kellett vennem. Nem szabad sírnom! Nem lehet, ez Mike szülinapja! Tartsd magad, Amy, kérlek! – könyörögtem magamnak gondolatban.

Hallottam, hogy valaki közeledik a fürdő felé, így a kis üvegcsét a törölközők közé rejtettem, s mire megfordultam, már Donna állt velem szemben.

-         Hát te mit sunnyogsz itt, Kiscsibém? – kérdezte furcsa pillantással, de azért halvány mosollyal.

-         Pisilnem kellett! – vágtam rá azonnal. Már hónapok óta vannak ilyen kis kimentő beszédeim, ha valaki esetleg rajtakapna valamin. Mint most ő.

-         Nem vagyok az anyád, de azért látom rajtad, mikor hazudsz! – mosolygott elnézően, én pedig zavartan lesütöttem a pillantásomat. – Tudom! – mondta olyan hangsúllyal, hogy bennem akadt a levegő.

-         Mit… nem értem, mire célzol! – hebegtem, s megpróbáltam ellépni mellette, hogy kimehessek, de hangja visszatartott.

-         Láttam, hogyan fogtátok egymás kezét az asztal alatt! – mondta, én pedig hitetlenkedve fordultam felé. – Igen, más nem vette észre, de én az anyja vagyok! Minden titkos rezdülését ismerem a fiamnak, Amy! – Úr Isten! Most nagyon le leszek cseszve, hogy ne másszak bele a fia és May kapcsolatába!

-         Én… - motyogtam, de megint csak félbeszakított.

-         Ebbe nem szólok bele, Csibém. Ez a ti dolgotok! Viszont van itt más is, amit rejtegetsz! – úgy nézett rám, mint aki hipnotizálni szeretne, hogy beszéljek már. Nem tehettem.

-         Nem tudom, mire célzol, Donna! – mosolyogtam kedvesen, vagy legalábbis próbáltam.

-         Anyád és én elég jóban vagyunk… - anyának eljárt a szája? Ne már!

-         Nem akarom, hogy Mike tudja! – szögeztem le azonnal. – Nem akarom bántani őt, mert… Mert jobban szeretem bárki másnál! – suttogtam sírósan. – Tessék, kimondtam… Jézusom! – kezemmel eltakartam az arcomat. – Sajnálom, én… Tudom, hogy boldog Mayjel, és sosem… Sosem akarnám ezt tönkretenni!

-         Ki miatt nem, Csibém? – elém lépett, és kérdőn tekintett rám.

-         Mike miatt – olyan egyértelmű volt a válaszom, hogy nem is értettem, miért kérdezi meg.

-         Látod! Ezért kellene elmondanod neki mindent! Most sem a legjobb barátnőd boldogsága aggaszt, hanem a fiamé! – mosolygott. Csak döbbenten pislogtam rá.

-         Szeretem Chestert…

-         A fiam is Mayt, mégis akkor igazán és végtelenül boldog csak, ha a te közeledben lehet!

-         Ez nem ilyen egyszerű…

-         Fiatalok vagytok még! – kuncogott. – Rájöttök majd, hidd el! Siess vissza. Mike már keresett az előbb is… - még egy puszit nyomott az arcomra, majd kisietett a fürdőből. Rájövünk majd? Csak nehogy késő legyen…

Meglehetősen sokkoltan léptem ki én is Donna után pár perccel a nappaliba. Honnan tud ő mindent? Lehet, hogy boszorkány? Vagy orákulum? Nem semmi, az tuti. Csak ne mondjon semmit, Mikenak!

-         Ugye iszol velem ma is? – kérdezte tőlem Jay, átkiabálva a fél lakáson, mire mindenki ránk nézett. Felnevettem. Basszus, ez a srác semmit sem felejt!

-         Már most? Nincs még korán? – kérdeztem, de felé lépkedtem. A kezében már ott volt a két pohár, amikben valószínűleg whisky volt.

-         Anyáék nemsokára elmennek, szóval… - megrántotta a vállát, mire Donnától kapott egy ronda pillantást, de nem foglalkoztunk vele.

-         Egészségedre! – mondtam, majd a számhoz emeltem a poharat, és lehúztam, ami benne volt. Még jó, hogy ihatok! Különben nehezen magyaráznám ki magam…

-         Szerintem akkor mi megyünk is – Muti vette át a szót, s cinkosan felénk kacsintott.

-         De még csak most jöttetek! – mondta szomorúan Mike, ami engem mosolygásra késztetett.

-         Tudom fiam, de jobb lesz, ha a többit mi nem látjuk, azt hiszem! – nevetett, s Donna is egyetértett vele.

Összeszedték a dolgaikat, elbúcsúztak tőlünk, majd elmentek. Mike lekísérte őket, s magával vitte Mayt is. Közben míg ők lent voltak, megérkezett mindenki. Valahogy nagyon értettek az időzítéshez a srácok. Rob azonnal felkapott, és megpörgetett a levegőben. Ő volt Jay és Chester mellett a legnagyobb ivócimborám az ilyen összeröffenéseken.

-         Nem azt mondtam, hogy baj, csak hogy nem értem, mi bajod megint! – Mike halk, de ideges hangja kúszott a fülembe, miközben Dave és Joe három üveg pezsgőt akartak egyszerre kinyitni, s mindenki rájuk figyelt.

-         Mindegy is… - bosszankodott May, majd ott hagyva Mike-ot az előszobában ácsorogni, Chester felé csörtetett, és leült szorosan mellé a kanapéra. Na ez már nem tetszett annyira, ahogyan az sem, amilyen pillantást vetett rá. Az ÉN pasimra.

-         Megőrülök… - sóhajtotta halkan Mike, majd megrázta a fejét. Rám pillantott, s mintha csak most vett volna észre, vigyorogva elém sietett. – Már mindenhol kerestelek az előbb!

-         Meglátogattam a női szakaszt – mosolyogtam rá. Valahogy mikor előtte kellett titkolóznom, az sokkal nehezebben ment, mint mások előtt.

-         Látom Jay megtalált! – bökött a kezemben tartott pohár felé.

-         Na igen. Készülj fel, mert ma kiütjük magunkat! – átkaroltam a derekát, és mellé álltam, úgy néztük a hülyéskedő többieket.

-         Kész vagyok rá, hidd el! Rám is fér! – mondta, majd ő is a derekamra csúsztatta a kezét. Érintésétől megint csak mintha villám csapott volna belém. Hihetetlen!

-         Mutassuk meg nekik! – nevettem el magam, majd odahúztam Mike-ot a bárszekrényünkhöz.

Nem tudom miért, de az ő közelében mindent más színben láttam. Az sem érdekelt, hogy May és Chester olyan nagyon sutyorognak, sőt az sem, hogy ketten nekiálltak táncolni, mikor a hangulat már olyan volt.

A pia fogyott, én viszont nagyon izgatott voltam, mivel még nem adtam oda Mikenak az ajándékomat. Éjfél előtt tíz perccel már idejét láttam ennek. Hiszen mégis csak még a napján illene felköszöntenem.

-         Gyere! – megfogtam a kezét, és figyelve, hogy senki se vegye észre az eltűnésünket, a szobánkba húztam.

-         Mi az, Amy? – kérdezte mosolyogva. Még közel sem voltunk ahhoz a berúgott állapothoz, amit szerettünk volna elérni, de ez most így volt jó.

-         Emlékszel még, mit meséltél nekem az esküvőn a papádról? – kérdeztem, s közben odasétáltam a zoknisfiókomhoz.

-         Öhm… - kissé zavart fejet vágott.

-         Elmesélted, hogy mikor eljöttek értük Pearl Harbour után, akkor minden nap írt egy levelet a mamádnak. Minden levélben bocsánatot kért azért, ami történt…

-         Hogy mindig emlékezzenek rá – fejezte be helyettem a mondatot, s bólogatott. – Emlékszem, igen – kérdő pillantása miatt, elővettem a becsomagolt kis könyvet, és a hátam mögé rejtettem.

-         Nem számít, hogy hol vagyunk – kezdtem halkan. Ez most az a pillanat volt, mikor egy meteor sem zavarhatott volna meg minket egy becsapódással sem. – Nem számít, hogy mik történtek velünk, és főként nem számít, hogy mit gondolnak a többiek, mert… Mert én mindig, minden körülmények között csak azt szeretném… Ha te boldog lennél, Mike! – suttogtam. Ő nem tudhatta, hogy mire céloztam pontosan. Vagyis, hogy a sok dolog mellett ott volt az is, ami majd elválaszt bennünket, bár ő még nem tudott róla. – Mikor először megláttalak az esküvőn – itt kissé elmosolyodtam, s igyekeztem nem sírni. Láttam rajta, hogy nagyon meg van lepődve, de ő is hasonlóan mélyen átérezte a helyzetünket. Azt, hogy ketten voltunk, és tudta valahol belül, hogy ez talán életünk egyik legszebb pillanata. – Komolyan elgondolkoztam rajta, hogy tutira téged szántak-e a páromnak!

-         Ne már! – zavarban volt, s elnevette magát. Kezeit csípőre tette, és a fejét rázva nézett rám. Sosem mondtam még hasonlókat, sosem mondtam még el, hogy mennyire szükségem van rá. Egyszerűen elfogadtuk, hogy a másik tudja, hogy így van.

-         Kékes-fekete haj, fülbevaló, deszkás cipő az esküvő kellős közepén – én is elnevettem magam, de számomra ez fájdalmas is volt. Visszaemlékezni ezekre rettentő jó volt, de fájt a szívem, hogy tudtam, több ilyen nem lesz. Nekem legalábbis nem. – Hihetetlen voltál már akkor is… És legnagyobb meglepetésemre még táncolni is tudtál!

-         Amy… - sóhajtotta, s láttam, hogy ő is hasonlóan valamilyen érzelmi viharban van, mint én.

-         Mindegy! A lényeg, hogy körülbelül minden szavadra emlékszem, amit azóta mondtál nekem, hogy először felkértél táncolni, és úgy megpörgettél, hogy felborítottunk egy pincért! – kuncogtam, ahogyan ő is. Szép emlékek és ezek csak a mieink. – Nagyon boldog születésnapot szeretnék kívánni neked, Mike! – odaléptem elé, és egy puszit nyomtam az arcára, majd felé nyújtottam a fehér virágos csomagolású könyvet.

-         Köszönöm szépen! – hálásan pillantott felém, s szerintem jelen pillanatban jobban örült annak, hogy abbahagytam az érzelgősködést, mint az ajándéknak. De tudtam, hogy mihelyst meglátja, mit is adtam neki… - Uram Isten… Ez nem lehet igaz – suttogta. Na ugye, mondtam!

-         Jó sok időbe került megszerezni őket, és félek, hogy ez nem a teljes kollekció – magyaráztam, míg ő könnybe lábadt szemekkel nézte a régi, bőrkötéses naplót, ami túlélt egy világháborút. – A legtöbbje ugyan amerikai antikváriumokból van, de találtam Japánban, Magyarországon, de még Angliában is… Egy ismerősöm a Pesti Hadtörténeti Múzeumból segített megszerezni őket… - jó borsos áron, de ezt már nem kellett tudnia. – Mike, jól vagy? – kérdeztem félve. Holt sápadtan lapozgatta a könyvet, amiben a megsárgult lapokon a nagypapája betűi sorakoztak. Közelebb léptem, és megsimogattam az arcát. Ujjaim között leszánkázott az első könnycsepp. Sosem láttam még sírni. Hisz férfi volt, és a férfiak tartják magukat mindig. Most viszont nem tudta, és ezért a pillanatért megérte élnem. Mostmár akár be is csapódhatna az a meteorit, nem számítana, mert örömkönnyeket, hálacseppeket csaltam az arcára.

-         Ez… Te… - felnézett rám, és valami rettentő furcsát láttam a szemeiben. Olyat, amilyet sohasem eddig. – Bocsánatot kell kérnem tőled! – motyogta, én pedig összevontam a szemöldökömet.

-         Miért kellene? – tökre nem értettem, hogy most mi van.

-         Mert olyat fogok tenni, amit te talán nem akarsz, de én most ebben a pillanatban mindennél jobban vágyom rá!

Kinyitottam a számat, hogy kifejezzem értetlenkedésemet, de nem tudtam megszólalni. Szabad kezét az arcomra simította, rajtam pedig újra végigcikázott ugyanaz a villám, ami nem is olyan régen, szintén az érintéséből fakadt. Közelebb hajolt, tekintete szinte hipnotizált, nem engedett, s csak a mélybarna szemekre tudtam figyelni. Ajkai lassan csúsztak az enyémre, én pedig szinte majdnem elájultam ettől. Az érintése semmihez sem volt hasonlatos, még Chester csókja sem hatott rám így. Egy apró puszit nyomott az ajkaimra, majd kissé eltávolodott, hogy cikázó tekintete megerősítést keressen az enyémben. Még bólintani sem tudtam hirtelen, de az ösztönös cselekvés, miszerint megnyaltam az ajkaimat éppen elég volt neki. Puha, nedves ajkai újra az enyémre tapadtak, s megcsókolt. Úgy igazán. Nyelve néhány pillanattal később végigsimított a felső ajkamon, én pedig játékra hívtam az enyémmel. A csókunk nem tartott sokáig. Legalábbis számomra nem tartott elég sokáig, s mikor újra elváltunk egymástól, ijedten pislogtunk egymásra.

-         Ó, bassza meg! – motyogta, mikor felfogta, mit is tettünk.

-         Aha! – bólintottam bágyadtan, s az ajkaira pillantottam. Akartam. Még és még és még. Jobban, mint Chestert, jobban mint bármi mást.

** Chester **

-         Mikor megyünk már? – kérdezte tőlem May, amint visszaértem a nappaliba. A szívem sajgott. Mind azért, mert ma is szembesülhettem vele, hogy Mike szülei mennyire is szeretnek minket, míg a sajátjaim le se szarnak, mind azért, amit láttam.

-         Nemsokára! – csitítottam idegesen, mire összevonta szemöldökét.

-         Baj van? Az előbb még jókedved volt – kérdezte, s kezét a vállamra simította, hogy közelebb hajolhasson a fülemhez.

-         Csak beszélnem kell Amyvel – hárítottam, bár igazat mondtam. Tényleg beszélnem kellett vele.

-         Ott jön! – mutatott a hátam mögé May, bár a szemein láttam, hogy nem rajong a barátnőmért. Ezt az egyet meg is értettem, meg nem is.

-         Addig szedd össze a bandát – adtam ki felé az utasítást, majd nem törődve Mike felém intézett pillantásával, Amy elé léptem. – Gyere – kaptam el a karját, és behúztam a fürdőbe. Ijedt volt a pillantása, s talán belül már tudta, hogy tudom. – Valami mondanivaló? – kérdeztem felvont szemöldökkel. Fájt, piszkosul.

-         Láttad, igaz? – hangja halk volt, és megbánással teli.

-         Hogy megcsókolt? Igen, láttam. És azt is, hogy visszacsókoltál! – a tekintete hirtelen olyan lett, mintha csak a tó tükröződésében nézném magamat, s nem látnék le többé a mélyére. Tudta, hogy hibát követett el, és hogy ezzel nekem fájdalmat okozott.

-         Sosem fordult elő ezelőtt, és többé nem is fog! – ígérte higgadtan.

-         Miért? – követeltem a választ.

-         Mert téged szeretlek! – mondta egyenesen a szemembe, én pedig még a számat is eltátottam. – Most miért olyan furcsa ez? Mintha ugyan nekem nem lennének érzéseim… - méltatlankodott.

-         Hát én csak… - hebegtem zavartan. – Én is szeretlek! – nyögtem ki végül az igazat. Persze, hogy szerettem. Mindennél jobban.

-         Az jó… az jó… - motyogta megkönnyebbülten, s pillantása újra felengedett. Hátradőlt, neki a kis szekrénynek, amin a törölközők voltak. Valami hangosan koppant a földön.

-         Jó helyre rejtetted! – húztam el a számat, ahogyan megpillantottam a kis üvegcsét.

-         Ah, tudom… - felkapta a földről, majd a mi fiókunkba dugta.

-         Ugye tudod, hogy azért ez… ez… - kerestem rá a megfelelő szót, hogy mit is érzek.

-         Fájt? Tudom Chez, és én annyira, de annyira sajnálom! – lépett elém, és lassan karjait a nyakam köré fonta. Nem akarta elsietni, bár sosem lökném el magamtól őt. Kellett nekem, még a mostanság minden olyan zavaros volt is.

-         Ez nem fair… - suttogtam, s homlokomat az övének döntöttem. – Bocsássak meg csak úgy? Mármint… oké, meg tudok, mert szeretlek és fontos vagy nekem, csak…

-         Tedd te is ezt! – hitetlenkedve pillantottam a szemeibe.

-         Csókoljak meg valaki mást?

-         Igen. Ha attól úgy érzed, hogy fair lesz a dolog…

-         Nem akarok megcsókolni mást…

-         Chez! – mosolygott. – Nem hiszem el! Nagy nőfaló voltál te mindig is… csak van valaki, aki megmozgatja a fantáziádat… mondjuk May?

-         Játsszunk vele így? – elhúztam a számat, de May és köztem egy őszinte barátság alakult ki. Bár nem mondom, jó nő, nem is kicsit…

-         Én nem sajnálom… - mondta furcsa éllel a hangjában.

-         Ez olyan mintha nyitott kapcsolatban akarnál élni!

-         Nem. Csupán ma este megadom a lehetőséget, hogy ezt megtedd. Nem akartam neked soha fájdalmat okozni, de megtettem, és… Amúgy sem öregedhetünk meg együtt! – suttogta halkan, mire felszisszentem.

-         Ne mondd ezt, az Isten szerelmére! – pirítottam rá kicsit, mire szomorkás mosoly ült az arcára.

Felém hajolt, majd lágyan megcsókolt. Vágytam rá, az érintésére, arra, hogy elmerülhessek a forró nedvességében, és figyelmen kívül hagyva a világot szeressük egymást. Viszont az ajtón kopogtató Rob és Dave – mit kopogtató? Dörömbölő! – meggátoltak ebben. Amy még villantott egy bíztató mosolyt, majd összekulcsolta az ujjainkat és kisétáltunk a többiekhez.

*May*

Bevallom fura volt, hogy Chester szinte lerázott. Nem volt szokása. Valami különleges alakult ki közünk. Minden azzal kezdődött, hogy elmeséltük egymásnak a sérelmeinket, és ez egy láthatatlan köteléket alakított ki köztünk. Szoros barátságot szült a kettőnk problémája.

-         Jössz készülődni? – Kérdezte Mike felriasztva engem a gondolataimból.

-         Persze, persze. Mehetünk. – Mondtam, s rámosolyogtam. Elindultunk a szobánkba, de nekem valami nem tetszett. Volt egy idióta megérzésem, amit talán az okozott, hogy nem igazán nézett a szemembe. Elhessegettem azonnal a nyomasztó érzést, s a ruhákra koncentráltam. Egy fekete feszes ruhát vettem fel, ami combközépig ért, s egy kis csipkeszegély díszítette. A dekoltázsa nem volt mély, de azért mutatott valamit. Csak a gyűrűimet vettem fel, a többi ékszerem a fiókban hagytam, majd kisminkeltem magam. A tükörből láttam, hogy Mike felvett egy fekete farmert, és egy fehér pólót, aminek olyan hatása volt, mintha fekete tintával lett volna összefirkálva. Igazán helyes volt. Gyakorlott mozdulattal elsüllyesztette a mobilját és a pénztárcáját a zsebébe, miközben néha-néha mosoly futott az arcára, amit azonnal leerőltetett onnan. Mintha lenne valami, amin vigyorogni támadna kedve, de nem merne előttem mosolyogni.

-         Mehetünk? Elkészültél? – Kérdezte, majd kilépett az ajtón. Csak lestem. Máskor mindig megdicsért, vagy kis híján leszaggatta rólam a ruhákat, most pedig semmi. Pedig tudtam, hogy szereti ezt a ruhát. Akkor, amikor együtt vettük, még tetszett neki. Fújtam egyet, majd mintha mi sem történt volna, kimentem a nappaliba. Nem sokkal később kijöttek Amyék a szobából, majd Jay felkiáltott, hogy: alapozzunk! Amyvel azonnal egymásra esett a pillantásunk, s összevigyorogtunk. Mindkettőnknek az a két liter házi pálinka járt a fejében, amit az alsó szekrény hátuljához rejtettünk. Még a kezdetek kezdetén.

-         Hát de hova tegyük? – Kérdeztem izgatottan.

-         A szekrénybe jó lesz. – Dörzsölte össze a tenyerét. – De hátra tedd és pakolj elé valamit, nehogy észrevegyék. Ezt majd egy különleges alkalomkor elővesszük, és megszopatjuk vele a fiúkat. Úgysem számítanak rá, hogy mi ilyennel is büszkélkedhetünk.

-         Jóóó. – Kacsintottam rá, majd nevetve elrejtettem.

Megint úgy éreztem, mintha a múltban lennék. Mintha megint a legjobb barátnők lennénk, s elöntött a düh, mert nem értettem, hogy hogy a fenébe változhatott ez meg így. Aztán persze bevillant a mostani helyzet.

Elindultunk mindketten a konyhába, s míg ő a poharakat szedte elő, én addig a pálinkát. Kivittük nagy vigyorgások közepette, majd mindenkinek kiöntöttük az adagját.

-         Nincs kortyolgatás! – Szóltam.

-         Bizony. Egybe küldjétek le! – Mondta Amy, majd miután koccintottunk, lehúztuk. Mi már megszoktuk, de attól még a mi torkunkat is égette, de a többiek már kevésbé bírták. Ezt követően hívtunk egy taxit, majd egy klubba mentünk, ahol már megfordultunk néhányszor. Az este folyamán rengeteget ittunk, táncoltunk, nevetgéltünk, és beszólogattunk egymásnak. Az egyetlen zavaró pontot Mike folytonos perzselő pillantása jelentette, amit egy piros-fekete, totál feszes, miniruhában feszítő Amynek küldött. Amikor ezt megláttam, mindig lehúztam egy pohár italt.

-         Én most megyek elszívok egy szál cigit, és kimegyek a frisslevegőre. – Szóltam oda a többieknek.

-         Megyek veled. – Mondta Chester, s elindultunk együtt.

-         Jól vagy? – Kérdezte, amikor kiértünk. – Kicsit mintha feszült lennél.

-         Nem is tudom. Igazán nem akarok rinyálni, és a hangulatod sem szeretném elrontani, szóval szívjuk el a ciginket, és menjünk vissza. – Azzal rágyújtottam.

-         Mondd el, kérlek! – Szólt, s mélyen a szemembe nézett, mintha onnan tudná kiolvasni a dolgot.

-         Egyszerűen csak valami változott. Mike nem ugyanolyan velem, mint régen. Régen? Na jó. Egy nappal ezelőtt. Szinte minden egyik pillanatról a másikra megváltozott. Nem értem mitől.

-         Miben nyilvánul meg a változás?

-         Abban, hogy alig szól hozzám, vigyorog magában, a mosolyát igyekszik elrejteni előlem, nem nagyon mer a szemembe nézni, alig szól hozzám, egy kurva szép szót sem mondott rám, és ami még rosszabb, hogy azok a perzselő pillantások amiket küld, nem nekem vannak címezve, hanem Amynek. Látom rajta, hogy próbál úgy tenni, mintha észre sem venné, hogy Mike mit csinál, de egy-két elpirulása elárulja, hogy nagyonis tudatában van a dolognak.

-         Próbáld meg kikapcsolni ezt. Talán holnap már más lesz. – Mondta, de láttam rajta, hogy ezt ő sem hiszi el. Sőt! Azt is láttam, hogy vívódik, azt azonban, hogy min, már nem tudtam. Rágyújtott ő is egy cigire, s lezártnak tekintette a témát. Megremegtem az éjszaka hűvös levegőjétől, mire Chester átkarolt. Kedves gesztus volt tőle. Felnéztem rá, s láttam, hogy ő is épp engem néz. Csak néztünk egymásra, majd a füstöt, amit lassan kiengedett ajkain át, egyenesen az arcomba fújta. Lehunytam a szemem, s halk vékony hangon megszólaltam.

-         Ez tudod mit jelent?

-         Az, hogy rád fújtam a füstöt?- Kérdezte, mire bólintottam. Kis szünet után rekedt hangon, a fülembe suttogva válaszolt a kérdésre. – Azt, hogy kívánlak.