13. Sokk

„Amikor azt hiszed, hogy rendbe jött az életed, és boldog vagy, ne higgy a lelkednek, mert az élet nem hazudtolja meg önmagát. Mindig hátba fog támadni akkor, amikor a legkevésbé sem számítasz rá!”

13. fejezet

Az elkövetkezendő napok furcsán gyorsan, és jól teltek. Minden nap eljött értem Chester a munkahelyemre, hazamentünk, vacsorázunk, néha ha volt fölösleges energiánk – ami Chesternek mindig van – azt le kellett vezetnünk valahogyan… aztán pedig elmentünk Bradhez.

 Imádtam az ilyen kis találkozókat, mert egyre jobban megszerettem a bandatagokat, egyre jobban kijöttem mindenkivel, és ez hihetetlen volt számomra. Nem a hírnév miatt, hanem azért, mert feltétel nélkül elfogadtak, főleg Brad. Benne lelki társra leltem. Egy kivétel azért mindig van, jelen esetben ez Mike.

 Továbbra sem folytatott velem beszélgetést, soha nem kezdeményezett, csak akkor válaszolt, ha nagyon muszáj volt. Mindenki mással jófej volt, kivéve velem. Minden este figyeltem őt, és végül arra a következtetésre jutottam, hogy nem is rám haragszik, hanem Chesterre. Ezt a Cheznek irányzott szúrós tekintetek igazolták. Az sem az a fajta volt, hogy: ’Minek hoztad őt ide?!’ Hanem valami egészen más. Éreztem, hogy velem kapcsolatos, és, hogy rám nem haragszik. Talán ha nem Ches barátnőjeként jövök ide, akkor másképp viszonyulna hozzám, talán nem látna okot arra, hogy távol tartsa magát tőlem. Bár ezek csak feltételezések voltak az én oldalamról, mégis úgy éreztem, hogy van valami igazságalapja, és ez bosszantott. Arról már nem is beszélve, hogy ha megkérdeztem erről a páromat, az mindig hárított. Biztos vagyok benne, hogy Mike már kikelt magából neki, és leosztotta a lapjait, csak épp én vagyok az, aki mindenből ki van hagyva.

Ezért is történt, hogy elhatároztam magam. Amint visszajönnek a koncertről, abban a pillanatban sarokba fogom szorítani Mikeot, kivallatom, utána pedig Chestert Talindáról. A tervem készen volt, folyton ismételgettem magamban, hogy mit fogok mondani, minden eshetőségre felkészültem, és vártam. Sajnos a reptérre nem tudtam kikísérni őket, ugyanis a főnök nem engedte, hogy néhány órát ne legyek bent, mert rengeteg beteget hoztak. Tiszta ideg voltam. Ott akartam lenni mellette, elbúcsúzni tőle, erre nem tehettem. Már lassan saját magamtól másztam a falra, mert állandóan azon rágódtam, hogy vajon ebben a pillanatban vajon mit csinálhat, vajon nem történt-e vele valami baj. Ilyenkor mindig megmosolyogtam magam. Már Brad is mondta, hogy olyan mintha már több éve együtt lennénk. Bevallom, gyakran pontosan így viselkedtünk.

 Szerettem őt, de nem mondtam ki, ahogyan ő sem. Lehet, hogy régi módi vagyok, amiért azt vallom, hogy a fiú kezdeményez, a lány pedig válaszol rá, hogy a fiú mondja ki először, hogy szeret, de ez vagyok én, és így tartom helyesnek. Az idők során sajnos változott ez a nézet az emberek nagytöbbségében, de én úgy gondoltam, hogy érdemes hű maradni bizonyos hagyományokhoz, hiszen azért vagyunk nők, hogy a női feladatokat hajtsuk végre, nem pedig azért, hogy a férfiakét is magunkra vállaljuk. Ez így helyes.

Általában ő hívott, mert nem akartam, hogy rosszkor keressem, de akkor is csak egy két percet beszéltünk, hogy legalább halljuk egymás hangját. Bevallom nagyon furcsa, és rossz volt, hogy nem lehetett mellettem. Bár a napok teltek, nekem mégis pokolian hiányzott. Megszoktam már, hogy minden napot együtt töltünk, hogy annyit vagyunk egymás társaságában, amennyit csak lehet, és most mégsincs itt velem. Ilyenkor folyton azt hajtogattam magamnak, hogy nyugi, minden rendben van, mindjárt visszajön.

 Visszatértem a jelenbe, sóhajtottam egy nagyot, majd lementem az ebédlőbe. Hamburgert választottam. Nagy elkeseredésemben, még csak ahhoz sem volt kedvem, hogy vigyázzak az alakomra, vagy, hogy legalább egészségesen egyek. Ezt mindig letudom annyival magamban, hogy: Ennyi kell! Elfér rajtad, nyugi meg sem fog látszani. Különben is, kit érdekel, ha egyszer finom?! Leültem egy félreeső asztalhoz, és falatozni kezdtem. Szépen lassan kiélvezve az ízeket teleettem magam, majd miközben az üdítőmet fogyasztottam el, egy magazint kezdtem olvasni.

Fel sem tűnt, hogy milyen címszöveg van feltüntetve a címlapon, s talán ezért ért akkora meglepetésként az, amit a hatodik oldalon találtam. Ott virított rólunk egy kép, amikor elmentünk az autó-kiállításra, és miután kijöttünk megöleltem, és úgy mondtam neki köszönetet. Amikor engem ért a felismerés, hogy igen, szeretem őt, minden percem vele akarom tölteni, mindent tudni szeretnék róla. Alatta volt egy nem túl hosszú szöveg. El akartam olvasni, de nem mertem. Vacilláltam. Képtelen voltam eldönteni, hogy tudni akarom-e mit írnak, vagy sem, végül úgy éreztem, hogy el kell olvasnom.

„A minap, néhány szemfüles fotósnak sikerült lencsevégre kapni Chester Bennington, a Linkin Park egyik frontemberének, és Lillian Johnson doktornőnek ölelkező párosát. Ez nem is lenne botrányos, ha nem tennénk fel magunkban a kérdést Talinda Benningtonról. Nincs információnk arról, hogy történt-e újabb válás Bennington életében, ami a megcsalás tényét bizonyítja. Egyelőre még csak ennyit sikerült megtudnunk, néhány biztos forrástól, de biztosak lehetnek benne, hogy ennyinél nem állunk meg, és kiderítjük az igazat!”

Azt hittem menten szívrohamot kapok. Ez a cikk kissé hanyatt vágott. Lesápadtam rögtön, így felrohantam az irodámba, hogy mielőbb összeszedjem a dolgaim, és hazamenjek betegségre hivatkozva. Ott azonban újabb nem várt esemény következett be.

A telefonom kijelzőjén egy borítékot láttam egy olyan számmal, amit nem ismertem. Megnyitottam.

„Látod? Ennyire kellettél neki. Én megcsaltam őt, és ezzel, hogy veled volt, csak vissza karta nekem adni, hogy én is szenvedjek egy kicsit. Remélem alaposan kiélvezted minden együtt töltött pillanatotokat a férjemmel, mert ez volt az utolsó. Talinda.”

Hát, ha eddig nem estem össze, most megtörtént.            

Novella

Sziasztok! :) Hoztam nektek egy kis meglepit. Tudom, hogy szeretitek a novelláimat, az ilyen rövid, érzelmes, és fura alkotásaimat, ezért is hoztam egy újat.

"Csak ültünk, figyeltük egymás arcát, s abból próbáltunk erőt meríteni. Féltünk. Féltünk, hisz benne volt a pakliban, hogy elveszítjük egymást, de megtettük. Tudtuk, hogy lehet egy vészes hiba, de egyszer minden véget ér. Utolsó pillantás, utolsó sóhaj, utolsó pillanat, eldördül a fegyver..."

Russian roulette

Azt mondta, hogy jó játék, én pedig követtem volna őt a világ végére is. Nem érdekelt volna semmi más, csak hogy teljesítsem azt, amit ő kíván, hogy a kedvére tegyek. Egymással szemben ültünk az asztalnál. Én vettem fel először a biztos halál osztóját. Bíztam a szerencsében. Fogtam az ezüstből készült töltetet, s belehelyeztem a tárba. Mindent szabályos lassú mozdulatokkal. Ő nézett engem, s mosolyogva követte a mozdulataim. Megfordult a fejemben, hogy mi van, ha most látom utoljára mosolyát, de nem tettem ez ellen.

Nem csaptam le a földre a fegyvert, hogy: Baszd ki! Ez nem jó! Normális vagy?! Nem. Én nem ezt tettem, hanem a szemébe nézve megpördítettem, s a helyére raktam a tárat egy hirtelen mozdulattal. Egyetlen golyó volt benne. Ötven, ötven százalék volt, hogy eltalálom. Nem néztem a fegyverre, követtem a játék szabályait. Egyetlen szava, mellyel bátorított a „gyerünk” volt, s kaptam mellé egy újabb mosolyt. Talán ez volt ami erőt adott, s ösztönzött.

Mindkét kezemmel megfogtam, erősen szorítottam, mintha egy ciklon lenne, amit a kezemben kell tartanom attól tartva, hogy földhöz vág. Fölemeltem, s rászegeztem. Még mindig nem mondtam ki azt, amit ki kellett volna. Ültem ott, mint egy buta csitri, akit rá lehet venni mindenre, csak azért mert szerelmes. Az is voltam… Szót fogadtam. Lényegtelen volt, hogy mire akarta rávenni, én mindent megtettem, s követtem az utasításait. Egy pillanatra minden emlék elöntötte az agyam. Minden közös pillanat, minden. A csókok, az ölelések, a szép szavak, s nem értettem magam. Hogy lehetek képes arra, hogy belemegyek egy buta játékba csak azért mert szeretek valakit?! Épp hogy az ellenkezőjét kellett volna. Nagyot sóhajtottam, majd meghúztam a ravaszt.

 Nem tudom, hogy behunyt szemmel lett volna-e jobb, de én a szemébe néztem, s látnom kellett azt, amit soha nem szabadott volna. Hallottam a csattanást, amit a puskapor égése okozott, hallottam, s láttam lassított felvételben, ahogyan az egyetlen golyó, ami a tárban volt kilőtt, láttam, amint vészesen közelít felé, neki meglepődni sem volt ideje. Egyenesen rám nézett, a gyilkosára.

 Egy idióta játéknak indult, a szokás hatalmának, miszerint szót fogadok, de másképp végződött. A sors pontot tett a végére, mintha ezzel akarta volna megmutatni nekünk, hogy ne szórakozzunk vele, a szerencsénkkel. A golyó mellkason találta el. A fehér atléta, ami rajta volt, lassan vette át a halált és az életet jelképező színt. Vörös lett. Vérvörös. Még élt, de nem mondott semmit. Azonban nem is volt rá szükség, mert a szemeiben láttam, hogy fáj neki, és tisztában van vele, hogy itt a vég. A levegővételei szép lassan lecsendesedtek, a szája piros lett, s lassan kifolyt egy csepp vér rajta. Tudtam, hogy a tüdejét elárasztotta vér, sűrűn elfoglalta, mintha egy harcos csapat rátette volna a kezét egy birodalomra, amit többé már nem tudtak védelmezni, s miután ott elhelyezkedtek, terjeszkedni kezdtek. A halálos folyadék útját is így lehet elképzelni. Miután beterítette az életet adó hólyagocskákat, áttértek a nyelő- és légcsövére. Lassan kúszott végig a testében, s a legrosszabb az volt, hogy ő csöndben tűrte. Igyekezte nem kimutatni nekem. Minden erejét erre használta fel. Ajkait lágy mosolyra húzta, de már nem a boldogságot jelképzete, hanem a búcsút. Gyakran ez az egyetlen út. Gyakran meg kell tenni az utolsó lépést is, mielőtt eltávoznánk végleg. Küzdhetünk, elménk felveheti a versenyt a fizika törvényeivel, még akkor is, ha totálisan felesleges. Ő is ezt tette. Utolsót mosolygott, lehunyta a szemét, s várt.

Láttam hogyan nehezednek el a pillái, s mint aki békés fájdalommentes halált ér el, úgy távozott az élők soraiból. Tudtam mikor halt meg, hiszen egyidőben ezzel én darabokra szakadtam. Egyik felem úgy érezte, hogy menekülnöm kell, hogy folytassam az életet, hogy büntethessem magam azért, amit tettem, hiszen egyértelműen magamat okoltam azért ami történt. Egyértelműen azt mondtam, hogy ez vagyok én, egy szerencsétlen. Bűnhődnöm kellett volna, de másik felem kiáltotta, s könyörgött, hogy úgy végezzem, mint ő.

Tudtam, hogy valódi gyilkosságnak fogják gondolni…legalábbis első látásra. A boncmester majd megtalálja az ezüst golyót s talán rá fog jönni, hogy egy játékról volt szó. Olyan játékról, ahol az egyik, kísérletező fél addig próbálkozott, s kísértette a sorsot, hogy elérte a vég, a másik pedig a lelkiismeretes fél játéka.

 Kissé úgy éreztem mintha egy hatalmas örvényben lennék. Ami színes. Nem a boldogságot jelképezte, hanem a zavart. Bűntudat, félelem, elkeseredettség, és megannyi érzés járt át. Ahogy láttam magam előtt a testét, amint élettelenül élvezi tovább kétségbeesett társaságom, döntést hoztam. Szerettem őt, s egyetlen módja volt annak, hogy kellőképpen fizessek.

Úgy döntöttem, hogy menekülök. Úgy döntöttem, hogy örök kárhozatra fogom ítélni magam. Hisz ha meghalok, nem lesz fájdalmas emlék, nem fog kísérteni a tettem, viszont így, hogy bujkálni fogok a hatóságok elől, egy örök emlékeztető lesz arra, amit tettem, arra amiért fizetnem kell, hiszen nincs az az ár, amivel megtéríteném az immár elvesztett kincset.