11. Boldogság, kellemes társaság, öröm, szomorúság, csalódottság. Pont ilyen folyamatban épül le egy jónak tűnő nap.

„Mi mindent tegyen meg az ember az igaz szerelemért? Ha száz embernek teszi fel a kérdést, száz különböző választ kap rá. A legtöbb magától értetődik: önfeláldozás, a másik teljes elfogadása, megbocsátás, szükség esetén küzdelem... És hiába tudta, hogy ezek mind jó válaszok, neki most egyik sem segített.”

11. fejezet

Nem tűnt fel Brad társaságában, hogy mennyit autókázhattunk, vagy, hogy mennyi idő telt el azóta, hogy felvett, hiszen kiválóan éreztem magam, és ő kötötte le minden figyelmem. A házához érve leparkolt a kapu előtt és kiszálltunk.

-         Te Brad! – Szóltam oda neki szinte suttogva. –

-         Mia az?  - Suttogott vissza, miközben nevetett és kinyitotta nekem a kiskaput. –

-         Mit fognak mondani rám a többiek?

-         Ó, mit mondanának. Velem is jól kijöttél, velük is ki fogsz. Bízunk benne, hogy Chester jól választott, mi adunk a szavára, a véleményére, szóval ha ő úgy gondolja, hogy te vagy  megfelelő személy neki, akkor mi elhisszük. – Vonta meg a vállát, beengedett maga előtt és az ajtóhoz vezetett. –

-         Lehet, de akkor is ideges vagyok.

-         Ugyan ne félj már. Mindenki örülni fog, hogy megismerhet téged. Vártuk már, hogy mikor akar bemutatni nekünk téged.

-         Ja. Ez kölcsönös volt. Mármint ezt nem úgy értem, hogy mert alig hittem, hogy találkozzak a többi rock sztárral és utána azzal villoghassak, vagy bármi, hanem úgy értem, hogy tudom mennyit jelentetek neki. Szóval úgy gondoltam, hogy ha bemutat engem nektek, a… a családjának, akkor az azt jelenti, hogy eljutott a kapcsolatunk egy mélyebb pontra. És ez jó.

-         Értem. – Mondta még nekem halkan, majd felkiáltott. – Hé, hol vagytok?

-         Nappali. – Jött a válasz kórusban. Te jó ég! A kezem ökölbe szorítottam izgalmamban, ideges voltam, s fel nem tudtam fogni, hogy ez valóban megtörténik. Vettem egy mély levegőt, s bent tartottam. Bólintottam egyet Bradnek, és elindultunk.

 A nappaliba beérve tipikus látvány fogadott. Dave, Jóe és Rob elterültek a kanapén és a fotelban. Volt aki a dohányzó asztalra tette a lábát, de volt aki az egyiket a térdére, a másik pedig csak úgy elterült a padlón. Amikor beléptem, köszöntem, és mind rámnéztek.

Azonnal tudták, hogy ki vagyok, mert felpattantak, és jöttek üdvözölni. Mindenkire mosolyogtam, és mindenkivel kezet fogtam. Helyet szorítottak nekem is a kanapén, és beszélni kezdtek. Hol az egyikük, hol a másikuk kérdezett. Bár nem szeretem kitálalni az életem, most mégsem éreztem ezt. Normális kérdéseket tettek fel. Például a munkámról, vagy a Chesterrel való megismerkedésünkről. Biztos voltam benne, hogy már mindent tudtak, egyszerűen csak az én számból akarták hallani a történetet az én véleményemmel.

-         Lil, mit kérsz inni?

-         Mid van? – Mosolyogtam rá, mire mindenki úgy értelmezte, hogy alkoholra gondolok, s ujjongásban törtek ki. –

-         Jó. Bevállalós csaj vagy. – Nevetett Dave. –

-         Semmi erős nincs itthon. Szépen lassan elpusztítottuk őket. De egy sört felajánlhatok.

-         Jó lesz, köszi. – Aztán néhány perccel később hozta nekem a sörömet, helyet foglaltunk, és elkezdtünk nézni egy motorversenyt.

Tudták, hogy annyira nem csípem a focit, de azzal tisztában voltak, hogy a gépek melengetik a szívem. Mindannyian előredőlve bámultuk a bazinagy képernyőt, és szurkoltunk. Leadtuk a voksunkat, hogy szerintünk ki fog nyerni és nevettünk a másikon, ha valaki leelőzte a választottját. Volt ott minden.

 Megesett az is, hogy akinek én szurkoltam az vezetett, mire egy díszpárna landolt a fejemen nemtetszésük kimutatásául. Innentől kezdve ez lett a szokás. Ha valakié vezetett, akkor az le lett csapva. Nem is értettem hirtelen mitől is féltem tulajdonképpen. Lazák volt velem, és kedvesek. Hülyéskedünk annyit, amennyit csak lehetett.

-         Örülök, hogy megismertünk Lil. – Szólalt meg Dave. – Mostmár megnyugodtunk, hogy látjuk jót választott Chester.

-         Így van. Okos, értelmes, csinos, szép és szereti a gépeket. – Hallottam meg Chez hangját, így az irányába kaptam a fejem. Ott állt az ajtófélfának támaszkodva, karba font kézzel és mosolyogva nézett minket. Felpattantam, és elindultam az irányába. –

-         Nem csak a gépeket szereti. – Válaszoltam neki vigyorogva. –

-         Hanem? – Kérdezte ő is, viszonozva mosolyom. –

-         Hanem ezt is. – Azzal odaléptem és megcsókoltam. Nem melegedtünk bele, mert azért mégiscsak nem otthon voltunk. –

-         Ezt én is. De van, amit ettől is jobban szeretek ám. – Suttogta az utolsó mondatot a fülembe. –

-         Micsodát? – Kérdeztem picit távolabb húzva a fejem, hogy a szemébe nézhessek. – Majd megmutatom. – Mosolyodta el magát. – Egyébként még valakit nem ismersz. – Mondta azzal húzni kezdett maga után. A konyhába vitt, ahol a nyitott hűtőajtót láttam, és egy alakot, aki kis híján belemászott.

 A következő pillanatban felegyenesedett, bezárta az ajtaját a hűtőnek, és ránknézett. Meglepődött. Letette a kezében tartott sört, amikor látta, hogy megindulok felé.

-         Szia. Lilian Johnson. – Nyújtottam a kezem, mire ő vontatottan, de elfogadta. –

-         Mike Shinoda. – Mondta, majd felkapta a sörét, és elvonult mellettünk. Hát ez nem éppen úgy sikerült, ahogyan én azt terveztem. Mosolyogtam rá, elővettem a legkedvesebb arcom, erre még a kézfogásba is alig ment bele, nemhogy egy mosolyt megeresztett volna. Mindegy. Biztos csak új neki a helyzet.

-         Gyere menjünk vissza. – Mondta Chester, én pedig szót fogadtam, s elindultunk be a nappaliba. Leültünk a kanapéra, de innentől kezdve nekem mégsem volt olyan hangulatom, mint amilyen az elején. Hiába magyaráztam magamnak, hogy csak tévedek, mégsem sikerült elhitetnem magammal. Furcsa, az már biztos.

-         Minden oké? – Kérdezte Brad. –

-         Ühüm. – Mondtam, s közben bólogattam. Legalább ha nekem nincs jó kedvem, akkor nekik legyen. A szemem mereven a TV képernyőjére szegeztem, s bár úgy gondoltam, hogy joga van Mike-nak kételkedni bennem, és joga van ahhoz, hogy megfigyelje a mozdulataimat, hátha elárulom velük, hogy hátsó szándék vezérel, mégis rohadtul fogytán volt a türelmem, mert egyfolytában méregetett, s hol rám, hol Chesterre nézett.

 Chez vagy úgy tett mintha nem látná, vagy tényleg nem vette észre, de engem baromira zavart. Elhatároztam, hogy ha tovább fogja folytatni ezt a nézést, meg fogom kérdezni tőle, hogy van-e valami baja velem, mert ha van, akkor csak mondja meg, és kész. Nem kell itt ellenségesen méregetni.

Azt hittem, hogy Mike olyan lesz velem, mint a nagy tömeggel a koncerten. Mindenkire rámosolygott, mindenki kapott a meleg barna tekintetéből, én meg nem. Megértem, hogy félti Chestert, de szerintem nem úgy nézek ki, mint aki veszélyes lenne ránézve. Néha néha próbálkoztam vele, hogy elengedem magam, és beszélgetek mindenkivel és megmutatom Mike-nak, hogy jól tudom magam érezni, és a többiek szeretnek, szóval ha ők elfogadtak akkor neki sincs miért aggódnia.

 A futamnak vége lett, és Rob nyert. Vagyis az, akire a voksát tette. Mind lepacsiztunk vele, majd Chesterre néztem, s egy aprót bólintottam neki. A világért sem akartam volna elszakítani a barátaitól, de beszélnem kellett vele. –

-         Hát, mi megyünk, ha nektek nem gond. – Állt fel, s nyújtózkodott egyet, mire én is felpattantam. –

-         Nem nem semmi gond. – Mondták, majd elindultak kikísérni minket. Örültem, hogy Chester kocsival volt, és nem kellett még a taxira várni, így azonnal be is ülhettünk, és letámadtam. –

-         Mi baja van velem Mike-nak?

-         Semmi. Miért szerinted van valami? – Nézett rám értetlenül. –

-         Igen. Igen, szerintem van. Szerintem nem bízik bennem, és nem tart hozzád valónak. Én úgy voltam vele, hogy el fogják fogadni, mert bízni fognak a véleményedben, de ő nem úgy tűnik, mint aki elfogadta.

-         Csak meg kell szoknia kicsi lány. – Simogatta meg az arcom. –

-         Remélem meg is fogja szokni.

-         Biztosan. Csak adj neki időt. – Inkább nem mondtam semmit, mert tudtam, hogy a következő mondatom az lett volna, hogy hozzávágom, hogy biztosan az zavarja, hogy Talinda mellett szórakozik velem.

Tudom, hogy a helyemben sokan beolvasták volna neki ezt, de én nem tettem. Azt akartam, hogy magától hozza fel a témát, vagy magától meséljen róla, amikor ilyen helyzetek adódnak. Ő azonban nem tette és én nem értettem miért. Minden esetre, nekem ezt is el kellett néznem. Kicsit untam már, hogy ebben a témában sosem jutunk előrébb, mert én mindig fejet hajtok efölött.

 Ideges voltam, s jobbnak láttam, ha inkább egész úton nem szólok egyetlen szót sem. Egész úton ezen törtem a fejem, s próbáltam csillapítani a dühöm. Amikor leparkolt a lakásom előtt, megkönnyebbültem, hogy végre itthon lehetek, szabadon engedve a gondolataimat.

-         Jó éjt. – Mondtam neki, adtam egy gyors csókot, s kiszálltam a kocsiból, mielőtt még bármit is mondhatott volna.

Novella

„A halál sosem fáj, csak a halál előtti percek, pillanatok.”

Death

Hiába meglőtt, és éreztem a sötétséget a lelkemben, képtelen voltam hagyni, hogy általa távozzak erről a világról, ő a barátom volt valamikor. Régnek tűnt az az időszak amit barátként töltöttünk együtt, pedig csak percekkel ezelőtt történt minden. Nem értettem az egészet. Csak a dörrenés és az égető fájdalom töltötte ki az agyam minden zegzugát. Hittem, hogy ő mellettem áll bármiben, hittem hogy ő egy örök társ az életemben, s most mégis ok nélkül kaptam a végső löketet, amely átlök a sötét vonal mögé. Nem voltam hajlandó úgy eltávozni, ahogy ő akarta. Kicsalt engem egy szakadék szélére, de későn vettem észre a fém csövét, melyet egyenesen nekem szegez. Biztos vagyok benne, hogy változtattam volna, nem hagytam volna, hogy ő végezzen velem, de nem tehettem mást. Megacéloztam magam, tűrtem a gyomromba maró éles fájdalmat, s néztem jeges arcát. Szemében a megbánás tüze égett, ugyanakkor a harag és valami más is volt. Teljesen állatiasnak hatott. Mintha megzavarodott volna az elméje és most úgy döntött volna, hogy ellök magától. De ő a legrosszabb utat választotta nekem. Nem elküldött, hanem elvette az életemet. Olyan voltam neki, mint egy gyanútlan préda. Rajtam próbálta ki végzetes agyarát. Rajtam, és ez fájt. Talán jobban, mint a golyó ütötte seb. Ott állt előttem fagyosan, s figyelte hogy folyik egyre több vér a sebből, átáztatva a ruhámat, s virított rajtam, mint egy üvöltő jelkép, a halál hírnöke ként.

A vér olyasvalami, ami egyszerre jelenti az életet és a végzetet. Minden vércsepp amely éltetett, s most elhagyta testemet, egyre növelte bennem a fájdalmat. Tudtam, hogy gyűlölnöm kellene őt azért, amit tett velem, de mégsem voltam hajlandó megtenni.

Nem akartam elhinni, hogy képes volt elvenni a lelkem. Még utoljára jeges tekintetébe néztem, s hátrálni kezdtem. Arcán döbbenet és értetlenség suhant át. Azt hiszem sejtette mit akartam tenni. Nem kellett attól félnem, hogy újabb lövést kapok, mert egyetlen golyót tartogatott nekem, így bátran hátat fordítottam neki, s a szakadék szélére léptem. Láttam, ahogy a tenger hullámai merészen ostromolják a szikla falát, mely tehetetlenül omladozott az évek során. Tudta, hogy nem tehet mást, s bár sokáig küzdött az áramlattal, végül megadta magát, s egyre kisebb darabokban omlott le onnan, megadva magát a tőle nagyobb erőnek. Most én is így éreztem magam. Úgy gondoltam, hogy itt az ideje, hiszen a végzetem nem kerülhetem el. Meg lett írva a sorsom. Tudtam, hogy ha hezitálnék, akkor belehalnék a végzetes lövedékbe, azt pedig nem akartam. Nem hagyhattam.

Előre néztem, s a napra pillantottam. Lassan araszolt lefelé, vörösre festve ezzel az égboltot, s fénycsóvákkal színezve a végtelennek látszó víztükröt. Tudtam, hogy a Nap lesz az, ami a jel lesz számomra. Vártam, s közben csak arra koncentráltam, hogy mindent megjegyezzek létem utolsó pillanataiban. A napsugár utolsó csóváit, mely unottan ott időzött a bőrömön, a játékos szellőt, mely a hajamba kapva tovaszállt, minden egyes fűszál mozdulatát, a felhők lusta mozgását, mindent, ami a környezetemben volt. Görcsösen kapaszkodtam. Tudtam, hogy semmi jelentősége, hiszen a halálom után nem fogok emlékezni ezekre a jelentéktelennek tűnő dolgokra, melyekre ez idáig semmi figyelmet nem fordítottam.

 Már bántam. Úgy telt el az életem, hogy lényegében nem tettem semmit, lényegében nem is éltem, csak léteztem. Ő pedig most elvette az esélyemet attól, hogy rádöbbenjek, hogy hibáztam, és próbáljak javítani. Újra a napra pillantottam, mely egyre lejjebb haladt. Már nem sok látszott belőle. Tükrözte azt, hogy hogyan éreztem magam. Tükrözte, hogyan fogy el az erőm, hogy állok az ájulás határán a fájdalomtól, tükrözte mennyire pokoli érzés, hiszen tudatta velem, hogy most látom utoljára. Megmutatta nekem, hogy élnem kellett volna, mert ahogyan most egyre jobban tűnik el a szemem elől, én is úgy pazaroltam az éveimet. Megmutatta, hogy nem tétlenül kellett volna lézengenem, hanem próbálkoznom kellett volna, de mostmár késő volt. Tudtam, hogy nincs választási lehetőségem, mert eljött az időm, a nap lenyugodott, eltűnt a víztenger mögött, én pedig lehunytam a szemem.

Eljött az idő. Kitártam a karjaimat, s mit sem törődve a félelemmel, mely azzal járt, hogy tudtam mire készülök, levetettem magam. Egy pillanatra mindent érzékeltem. Hallottam, ahogyan hirtelen meghökkenten élesen beszívja a levegőt, úgy éreztem, mintha a felhők velem együtt zuhantak volna, hogy a hatalmas nyomással kiszakítsák a lelkem a testemből, melyet bezártam oda. A lélek nem érdemel fogságot, de mellettem csak azt kapta. Testem a börtöne volt, nem mutattam neki semmi újat, nem juttattam el különféle érzelemfázisokba, melyeket meg kellett volna ismernie, meg kellett volna tapasztalnia, így az utolsó pillanatokra megértettem, hogy a halál volt a jutalom azért, amit tettem.

 Rájöttem, hogy ez az én hibám volt, s most fizetek a bűneimért. A zuhanás megmutatta milyen élni, milyen szabadnak lenni, de nem érezhettem sokáig. Arra azonban elég volt, hogy megtudjam, mi mindent élhettem volna át akkor, ha életemben még élvezem ugyanezt a szabadságot. Testem úgy hatolt a vízbe, mint kés a vajba, ezzel újabb hullámokat idézve elő. Szemem marta a sós víz, de nem láttam semmit az egyre növekvő sötétségen kívül. Nem küzdöttem. Úgy gondoltam, hogy jobb a vízben meghalni, mint a barátod keze által. Még mindig nem tudtam rá haragudni, pedig elvette az életem.

 Talán azért nem, mert az utolsó pillanatokra átértékelődött bennem az élet fogalma, s rájöttem, hogy csak magamat hibáztathatom azért, mert nem kapaszkodtam két kézzel a lehetőségeimbe. Úgy gondoltam, hogy jobb, ha nem küzdök, hanem eltűröm a tüdőmbe nyilalló fájdalmat, az agyam zsibbadását, minthogy a golyóra összpontosítsak.

 A halál ezen formáját furcsán békésnek találtam. Meglehet, hogy azért, mert önmagamat kárhoztam erre a sorsra. Ellazultam, s éreztem, hogy egyre mélyebbre süllyed a testem, s bár lehet, hogy butaságnak hangzik, vagy az oxigén hiány okozta képzelgésnek, de úgy éreztem, hogy a testem minél mélyebbre, a lelkem annál magasabbra jut. Mintha kitört volna eddigi börtönéből, hogy menekülhessen. El, minél messzebbre tőlem. Mosolyogtam. Örömmel töltött el, hogy lényem egyik része tovább él, és megtapasztalhatja milyen az élet korlátok nélkül. Aztán már képtelen voltam tovább gondolkodni. Egyrészt, mert elemésztett a fájdalom, hiszen a tüdőmből kis légbuborékok formájában a szemem láttára távozott el a levegő, valamint a lőtt sebem is égett a sósvíztől, másrészt pedig tudtam, hogy már vége. Nem küzdöttem, nem harcoltam az ébrenlétért. Ég veled! Ez volt az utolsó sugallat az elmém mélyéről, s a sötétség magába zárt.

A halál valamilyen formája egy napon eljön érted, s táncba visz a végzet báljába, hogy aztán egy sötét csókkal megpecsételje sorsod. Örökre magával ragad, s nem tudhatod mi vár rád a vonalon túl. Azonban míg élsz, ne azon rágódj, hogy milyen lenne meghalnod, hanem arra törekedj, hogy hozd ki magadból a legtöbbet. Mert amikor ott állsz majd a küszöbön, sírni fogsz minden egyes elvesztegetett pillanat után. Térj észhez! Élj, míg teheted! Fogd fel, hogy az élet egy ajándék, s bár vannak benne szomorú és rossz pillanatok, valamiért a te lelked mégis kiérdemelte, s lehet, hogy éppen azért, hogy megmutathasd a világnak, hogy igenis képes vagy venni az akadályokat, s a te akaratod szerint formáld a sorsod.   

10. Barátság első látásra

„Bármi is az igazság szerelem tekintetében, annyi biztos, hogy van barátság első látásra.”

10. fejezet

Szorosan öleltem magamhoz Chestert és úgy igazán elöntöttek a gondolatok. Úgy voltam velük, mint akit fejbevágtak. Tömegesével áradt a fejembe az egész. Ne essék tévedés, eddig is imádtam a Linkin Park tagjait, és eddig is minden vágyam lett volna már megismerni őket, de azóta, hogy Chestert megismertem, kitörölte az agyamból őket, mert egyszerűen csak rá tudtam fókuszálni. Még a munkám is nehezen ment.

Most viszont ezzel a figyelmességével nagyot aratott nálam. Méghozzá minden téren. Sokat jelentett amit tett, és rávilágított arra, hogy még nagyobbá nőtte ki magát a szívemben. Rávilágított, hogy ez nem éppen egy hétköznapi „együtt járunk” dolog volt. Ez kapcsolat volt.

Pokoli jól esett, hogy annak ellenére, hogy fáradt volt, és szívesebben aludt volna az ágyában, mégis elhozott ide, és végignézte az összes kocsit.

 Ez megnyitotta bennem azt az elzárt csapot, amiben az ő teljes élete volt. Eddig még nem is igazán mesélt nekem önmagáról sem. Jó, nyilván nem egy életrajzot kell bemutatni, csak úgy sztorikat elmesélni, amiből mégjobban megismerem őt. Arra is gondoltam, hogy eddig talán azért nem tette meg, mert azon aggódott, hogy engem talán nem érdekelnek. Úgy döntöttem, hogy én fogok nyitni. A kocsiban megkérem, hogy meséljen, és ha ez a kulcs, akkor teljesen be fog engedni az életébe, ami minden vágyammá vált.

-         Menjünk jó? Biztos fáradt lehetsz. – Mondtam neki, felnézve rá. –

-         Ja, eléggé az vagyok, szóval jó ötlet menni… bár ha szeretnél, még maradhatunk.

-         Minek fájdítanám a szívemet? Úgysem lehet egyik sem az enyém, szóval menjünk. Arról nem is beszélve, hogy rendesen erőlködsz, hogy pislogj.

-         Jaj jól van na. – Nevetett, miközben gorombán nézett rám… nem sok sikerrel. Úgy döntöttem, hogy én vezetek. Egyszer már ideadta nekem az autót, most is ide fogja. Nem mintha nem tudna vezetni, csak nem akarom, hogy erőltesse magát. Tapasztalatból tudom, hogy álmosan alig bírsz a finom bőrülésen ébren maradni, úgyhogy lassan belenyúltam a jobb első zsebébe a kulcsért. Láttam rajta, hogy először másra gondolt, és nem hitte el hirtelen, hogy jól érzi-e, így azonnal rám kapta a tekintetét, és tágra nyílt szemekkel nézett rám. Addigra én megfogtam a kulcsot és kihúztam a zsebéből, majd a szeme előtt meglengettem.

-         Én vezetek. – Mondtam vigyorogva, mire nevetni kezdett. –

-         Rossz vagy! – Mondta nekem. –

-         Tudod Chez, van amiben a rosszaságom különösen jó.

-         Hmm… na majd meglátjuk, hogy engem mennyire tudsz majd felülmúlni. – Mondta szinte magában, amikor az anyósüléshez sétált. Mindketten beültünk, és indítottam.

Úgy egy percig csendben voltunk, s mikor kiértünk a főútra, megkértem, hogy meséljen. Akkor pedig rájöttem, hogy valóban ez volt a kulcs. A szemén öröm villant át, innen tudtam, hogy várt erre a pillanatra. Azt akarta, hogy úgy meséljen nekem, hogy én kérem rá, hogy lássa rajtam, hogy tényleg érdekel engem.

 Onnantól kezdve lázasan csillogó szemmel, felélénkülve darálta a jobbnál jobb sztorikat. Láttam már felvételeket, amin megállás nélkül hülyéskednek. De ez, felülmúlta. Komolyan mondom, néha olyanok voltak, mint a hülyegyerekek. De épp ez volt a jó bennük. Látni, hogy annyira megszerették egymást, annyira összetartanak, hogy bármit mondhatnak a másiknak, mert nem fognak megsértődni.

 Így telt hát el a házamig vezető út. Rengeteg új dolgot megtudtam róluk, és nem csak róla, hanem mindenki másról. Kezdtem egyre több mindent tudni Chesterről is, hiszen ezekben a sztorikban nem csak a hülyéskedéseiket mondja el, hanem azt is, hogy ő hogyan reagál le bizonyos helyzeteket. A lakásom előtt megálltunk, és még beszélgettünk, mert egyik történet hozta magával a másikat, és nem bírt leállni. A telefonjának a csörgése viszont megállította. Nem vette fel, csak lenémította, és hagyta, csörögni.

-         Ah… azt hiszem mennem kell.

-         Persze persze, menj nyugodtan. – Mondtam neki. –

-         Öhm… még holnap is lesz egy megbeszélésünk este, tudod a végső simítások, utána meg mennénk Bradnél meccset nézni. Szeretném, ha… eljönnél. Nem kell a meccs végéig ott maradnunk, mert nyilván untatna, csak szeretném, ha megismerkednél velük.

-         Hát, ez jó ötlet. – Mondtam, s rámosolyogtam. – Akkor jó éjt. – Hajoltam közelebb egy csókért, amit meg is kaptam, majd kikászálódtam az autóból. Ő is kiszállt, mert nem a vezető ülésen ült. – Ja, és köszönök mindent. – Szóltam hátra még a vállam felett.

-         Igazán nincs mit. Jó éjt neked is. – Köszönt el, majd hallottam, hogy becsukja az ajtót, s már el is hajt.

 Miután bementem, csak átöltöztem pizsamára, megfésültem a hajam, lemostam a sminkem, és már aludtam is. Reggel nem voltam annyira nyűgös, de azért jókedvű sem. Általában ilyenek a kedd reggelek. Tudod, hogy már egy nappal kevesebb van a hétből, de még akkor is az elején tartasz.

Nagyjából úgy öltöztem fel, hogy kinyitottam a szekrényajtót, benyúltam a ruhákhoz, és az elsőt kivettem. Végül is, rózsaszín rövidnaci, és méregzöld felső lett, szóval muszáj voltam, a zöld felsőt kicserélni. Feketét választottam. Csak egy sima póló volt. Szerettem a kényelmes öltözékeket is. Felvettem mindent, meg még egy fekete tornacipőt is, a hajam átfésültem, sminkelni nem volt kedvem, s indultam is.

Mivel ráértem még ezért beültem egy kávézóba fánkot enni, hozzá forrócsokit, s miután végeztem, már rohantam is munkába. Nagyjából két-három órát ültem tétlenül az irodába, halálra untam magam, s már annyira nem bírtam, hogy inkább lehajtottam a fejem az asztalra. Már minden lehetségest megcsináltam. Összepakoltam újra, a már amúgy is rendezett asztalt, meglocsoltam a virágom, firkálgattam, és most szenvedtem.

Hirtelen ötlettől vezérelve, hogy azért lássák is, hogy csinálok valamit, meglátogattam a betegeimet. Mindenkihez szóltam pár jó szót, a recepciónál is ráérősen megálltam beszélgetni, átnéztem a kórlapokat, majd visszamentem az irodába. Örömömre szolgált, hogy pont dél volt, így legalább lemehettem ebédelni.

Narancslevet vettem és meleg szendvicset. Leültem egy asztalhoz, s miközben majszolgattam az ebédem, olvastam a pletykalapokat, a különféle rovatokat, divatmagazinokat, csak hogy valamivel teljen az idő.

Visszatérve az irodába felhívtam Sue-t, hogy két percig beszélgessünk, abban ledaráltam neki, hogy jól vagyok, minden rendben van velem, ő is elsorolta, majd letettük. Gyűlöltem az egész napot. Ha egyszer semmit nem kell csinálni, akkor minek legyek itt?

Az irodai telefonomon a főnök hívott.

-         Igen?

-         Úgy tűnik, hogy ma nagyon nyugis napunk van, és vagyunk elegen, hogy ha valakit behoznak, akkor ellássuk, vagy ha minden kötél szakadna, akkor visszahívom. Szóval menjen haza, pihenjen, csinálja a dolgát, tudom is én.

-         Ó. Hát, jó. Rendben megyek, és köszönöm.

-         Nincs mit. – Azzal letette. Hát köszönni nem tudott se a beszélgetés elején, se a végén. Tahó… Fél órával később, már otthon voltam. Ez a nap jól telt. Délután négy óra, és én már itthon vagyok. Remek. Éhes nem voltam, úgyhogy kimásztam a tetőre olvasni és napozni. Valószínűleg el is alhattam valamikor, mert a telefonom csörgésére ébredtem. Anélkül, hogy ránéztem volna felvettem. –

-         Mondd, mi kell! – Szóltam bele nyűgösen. –

-         Te. – Nevetett a túloldalon a telefonálóm, aki történetesen Chester Bennington volt. Ah… sosem fogom ezt teljesen megszokni.

-         Hmm… jó válasz. – Mondtam már sokkal élénkebben. –

-         Ugye. Tudok én.

-         Tudod mit tudsz te? Egózni.

-         Jaj, hagyjuk már! – Magam előtt láttam, hogy vigyorog, és elfordítja a fejét, miközben összehúzza a szemét, amiben tisztán kivehetően az áll, hogy: „Jól van, ezért még kapni fogsz!” és kiül az arcára az a bizonyos félmosoly. Ez a mozdulatsor mindig akkor van, mikor beszólok neki.

-         Miért hívtál? –Érdeklődtem –

-         Egy óra alatt el tudsz készülni?

-         Persze.

-         Jó, akkor ott leszek érted nyolcra.

-         Okés. Szia

-         Szia. – Mondta és letettük. Te jó ég! Hétig aludtam?!

 Vissza lementem a lakásomba, vettem egy zuhanyt, a hajam kiengedve hagytam, felvettem egy fehér rövidnadrágot, egy világoskék ’I love L.A.’ feliratú pólót, fehér tornacipőt, majd magamra varázsoltam egy kis sminket is. Néhányszor elrontottam idegességemben.

 Nagyon izgultam, hogy vajon ki mit fog szólni hozzám, ki lesz az aki meglát és azt mondja, hogy ’Chester, ez a nő szar választás volt.’ vagy ki lesz az, aki az ’Ezt jól eltaláltad.’ véleményt részesíti majd előnyben. Annyira izgatott voltam. Te jó ég! Bele se merek gondolni, milyen lesz velük találkozni. Éveken át csorgattam utánuk a nyálamat, erre most hipp hopp bekerülök az életükbe. Ez annyira fura.

Becsuktam a házat, a telefonom a zsebembe raktam, a kulcsot pedig az ajtó tetejére. Elnevettem magam, ahogy eszembe jutott Chez, hogy leszólt, amikor előtte csináltam ezt. Kisétáltam a kapuba, és vártam, hogy mikor látom kirajzolódni a gyér fényben, az X6-os áramvonalas alakját.

Először csak a két Xenon fényszóró tűnt fel, de azonnal láttam, hogy ez a gép alacsonyabb fekvésű, tehát nem lehet Chez BMW-je. Azonban ez az autó leparkolt közvetlenül előttem. Ez egy csini ST Focus volt. Kék színű, sötétített üvegekkel, és az aktuális trendet követve, le volt feketére fóliázva a teteje.  Hmm… ízléses. Jól kipofozták. A hangja alapján pedig benzines és dupla kipufogós volt. Kinyitottam az ajtót és beültem. –

-         Szia, Brad vagyok. – Nyújtotta felém a kezét, én pedig először meg sem tudtam szólalni, de azért kezet fogtam vele. -

-         Szia, én Lil. Örülök, hogy megismerhetlek.

-         Én is. – Mondta. – Tudom, hogy Chestert vártad, de Mike nem bír magával, és még lefoglalta egy kicsit. A többiek már mind a házamban vannak. Majd jönnek ők is.

-         Hát, okés. – Válaszoltam, s két percig kínos csend volt. Elnevettem magam. –

-         Mi az? – Kérdezte mosolyogva. –

-         Olyan gáz ez a helyzet. Mindig ez van, mikor két idegen összetalálkozik, és senki nem tud mit mondani, és mindketten azon gondolkodtok, hogy ’Jaj, mit mondjak?’

-         Ja. – Nevetett. – Ez így szokott lenni. Csak most basszus mit mondjunk?! Hogy szép időnk van? – Nevetett fel újra, s én éreztem, hogy a kínos pillanatok meg lettek törve. – Az is olyan kényszeredett és béna lenne. –Folytatta a mondandóját, és talán azért mert kínosnak indult az első találkozásunk, elkezdtük mesélni a saját kínos történeteinket licitálva a másikra.

Dőltünk a nevetéstől. Főleg akkor mikor még a történteket átalakítottuk úgy, hogy képzeld el, milyen gáz lett volna az, ha ez és ez történik. Brad jófej volt, ezt azonnal elkönyvelhettem, s már csak abban bíztam, hogy a többiek is hasonlóan fognak fogadni engem. Nyilván nem várom el, hogy azonnal a nyakamba ugorjanak, de bízom benne, hogy meg fognak kedvelni.        

Egy kis apróság

 War

"Ha a háború és a béke kérdése a frontkatonák által lenne elintézve, minden bizonnyal kevesebb háború lenne a világon. Ők ismerik a háború iszonyatát és az emberi élet értékét."

 

**Azt hiszed a háború vicc? Azt hiszed annyiból áll, hogy győzedelmeskedik a jó a rossz felett? Hát ha ezt hiszed, akkor kurvára tévedsz. Ez nem játék. Milliónyi ember ég el a fegyverek tüzében. Milliónyi ember leheli ki a lelkét csak azért, hogy megmentse mások seggét. Azokét, akik egy szalmaszálat sem mozdítanak meg a menekülés, a szabadság érdekében. Van fogalmad róla milyen az, ha egy seregben szolgálsz, és látod apád szemének utolsó villanását, benne a néma kéréssel „Vigyázz rájuk!” Aztán te mit csinálsz? Harcolsz tovább, mert te nem teheted le azt a kibaszott fegyvert, és üvölthetsz fájdalmadban, mert különben ott maradsz. Nem kiabálhatod a világnak, hogy: normálisak vagytok? Ez hülyeség! Minek harcolni? Csak milliónyi ember veszti életét és családját, miközben a kormány karba tett kézzel mosolyogva eszi a sült csirkéjét, és arról társalog, mit fog este csinálni a feleségével. Nem, te nem teheted meg, hogy pihensz. A fájdalom, ami villámként hasít szét, megfesti az elmédben a rideg valóságot, a pokol tüzes bugyrát. Úgy érzed, mintha oda lennél láncolva egy bazi nagy sziklához, és a tűz nyaldosná a bőröd, olvasztaná a húst a csontodról, s akkor, mikor már csak por van belőled, te még akkor is érzed a fájdalmat. De ez nem csak egy fiú és apa közt zajlott le, hanem mások között is. Voltak odakint szoros barátságok, de ezt sem mutathattad ki, mert ha kimutattad, hogy ragaszkodsz valakihez, az ellenség fekete, sikamlós, hosszú karmokkal mart a barátodba, abba akit szerettél, mert ott akart gyengíteni téged, ahol tudott. Ha már lelkileg nem voltál erős, fizikailag sem. Meg kellett acéloznod magad. Ott kellett hagynod apádat és a hozzátartozóidat is a földön fetrengve abban a tudatban, hogy még csak el sem temetheted őket rendesen… már ha te is túléled. Mert ez egy örökös körforgás. A halálzuhatag. Akár egy vízesés. Mintha létezne mindenki számára egy nap, amelynek tüzében elégnek. Mintha csak arra lettek volna teremtve, hogy feláldozzák magukat. Mert ők nem voltak mások, mint ártatlan márványszerű bábuk, akik mintha feliratot hordoztak volna a homlokukon, hogy „Ti is így fogjátok végezni.” Mindegy volt, hogy hány ember esett el, mert nem az határozta meg a háború kimenetelét, hanem az, hogy mikor békülnek ki a sértődött hisztis vezetők. A katonák életüket, családjukat áldozták az idétlen gyerekes játékokért. Mindegyiküket összeroppantották. Addig a tehetősebbek sem foglalkoztak ezzel, míg egyikük csatába nem indult. A katonák odakint a harcmezőn a hiedelemmel ellentétben, nem a hazáért harcoltak. Nem egy becstelen földrészért, hanem a családjukért. Az életükért. Mint egy festmény, úgy lebegett a szemük előtt a jövőjük, és a haláluk képe. A két kép szaggatta egymást, harcoltak egymással. A festék, amellyel készítették őket, életre keltek s marcangolni kezdték a másikat. A katona elméjében még éjszaka sincs nyugalom, mert akkor jön el az igazi aggodalom ideje. Megfelelő védőöltözet, és fegyver nélkül aludni sem mernek. Előttük lebeg áldozataik arcának képe. Az utolsó pislogás. Mert bár érzéketlen gépeknek tűnnek, mégsem azok. Nagyonis megviseli őket a gyilkolás. Hiszik, hogy egy napon minden más lesz, hogy sikerül megmenteniük másokat, hogy sikerül önmagukat megmenteni. Hiszik, hogy a lelkük nem jut az ördög markába. Hiszen a Biblia is úgy tartja, hogy tilos a gyilkolás, ők mégis megteszik! Ezeknek az embereknek hová jut a lelkük? Sosem lesz megnyugvásuk? Azért jutnak majd a pokolba, mert kényszerítették őket a gyilkolásra, holott nem lennének mások, csak ártatlan, átlagemberek, akik zöldséget árulnak. A katonáknak, ha ez jut eszükbe a csatatéren, üvöltve, felbőszülve rontanak egymásnak, hogy letöltsék dühüket, mert nem végezhetnek magukkal, mert gondolniuk kell a családjukra. Patt helyzet. Csak gondolj bele, csak képzeld el milyen szenvedés lehet, hogy félsz, hogy tudod az életeddel játszanak a kitüntetéstől roskadozó faszfejek, de végül nem te kapsz kitüntetést azért mert TE ott küzdesz, csak egy darab fát, amire rávésik a neved, és a halálod dátumát. A sok nagyképű hadvezért pedig istenítik, amiért az irodájukból ennyire jól irányították a harcot. Miért nem gondol bele senki ezekbe a komoly, nagy súllyal bíró dolgokba a mindennapokba? A katonák tudják, hogy rájuk senki nem fog emlékezni. Ha pedig mégis, mit érnek velük?! Dicsőséggel halnak meg, a világ emlékezni fog rájuk, de ők nem erre vágynak. Ők arra vágynak, hogy soha senki ne tudja meg kik voltak ők, mert csak átlagemberek akarnak lenni, akik a családjukkal töltötték az életüket, s úgy haltak meg, hogy a teraszon ülve nézték az unokákat, majd miután elaludtak, többé nem keltek fel. Ehelyett néhányuk dicsően hal meg. Pedig a kezük tele van bűnös vérrel. Telis tele ártatlanok vérével. Lopniuk, rabolniuk, gyilkolniuk kell. Mi ebben a dicső? A katonákra csak azért mondták, hogy a hazájukért élnek, mert nem értették mit értenek a „haza” szó alatt. Nekik az nem más, mint a család, a nyugodt életkörülmény. De ők már tudták, hogy egyszer majd eljön az ő idejük is. Egyszer a katonák, akiket egymással szembe küldtek ki a harcmezőre összefognak és nekimennek a sok kitüntetett faszkalapnak. Tudták, hogy egyszer az életüknek lesz értelme, mert tudni fogják, hogy még ha meg is halnak, segíteni fognak vele a szeretteiknek, mert megtisztítják a földet a férgektől. Tudták, hogy eljön majd ez az idő. Tudták, hogy mindegy mi lesz a végkimenetel, egy próbát megér, mert sokan lesznek, akik meg fogják próbálni több - kevesebb sikerrel. Bár vannak, akik úgy gondolják, hogy: majd mások lesznek akik megpróbálják. De igazából, ha mindenki így fogná fel, soha senki nem követné el azt a kibaszott merényletet. És miért nem? Mert soha nem kerültek háborúba, soha nem halt meg senkijük a kormány miatt. De azok, akik kellően szenvedtek életükben, meg fogják próbálni, mert mindig lesznek olyanok, akik ha más nem, magukért, de meg fogják tenni. Csak gondolj bele, csak képzeld el, hogy van férjed, gyereked, egy aprócska birtokod, egy takaros kis parasztház, mindenetek megvan a tökéletes, szerény, de boldog élethez. Minden nap, kimész az állatokhoz, szaladhatsz a mezőn, ami az erő közepén terül el, ami körbe öleli a telketeket. Hát nem csodás? Hát nem békés? De igen az. Mindaddig, míg a gyermeked 16 éves nem lesz, kiviszik csatába az apjával együtt, s te otthon sírsz, s aggódsz értük. S bár nyugtatod magad, hazudsz magadnak, tudod, hogy soha nem látod őket. Tudod, hogy az álomvilág, amiben éltél, annak vége van. Tudod, hogy össze kell pakolnod, hogy búcsút kell venned az otthonodtól, mert menekülnöd kell. Nyílt titok, hogy ahonnan a katonák elviszik a ház urát és a gyerekeket, oda visszatérnek rombolni, és gyötrelmet okozni. Mert nem mindegyikük lelkiismeretes. Nem mindegyikük. Némelyiküknek kötelező ezt tennie, s amikor könnybe lábadt szemedbe néznek, nem enyhülnek meg, hanem folytatják, amit elkezdtek. Gondolj bele, hogy ezzel a férjed is tisztában van. Gondolj bele, hogy nem tud koncentráltan figyelni magára, és harcolni, mert ezen rágódik egyfolytában. Gondolj bele, hogy az életed egy káosz, és minden, amit eddig tettél, minden együtt töltött pillanat egy dobozba kerül az elmédben, de a kulcs ami kinyithatná, nem érkezik vissza többé, mert meghal egy bomba, vagy egy golyó által, mert egy hülye azt hiszi, hogy ő az ász, és az erősebb, mert van nála egy fegyver. Pedig lehet, hogy a saját öklével már nem menne ennyire. Képzeld el, hogy össze kell pakolnod, hogy mindent be kell bőröndbe raknod, a lehető legkevesebb dolgot, s az emlékeidet magad mögött hagyva, elmenekülni, egy másik országba, ahol nem biztos, hogy befogadnak, ahol nem biztos, hogy nyugalom van. Gondolj bele, hogy ez megy már generációk óta. Gondolj bele, hogy ennek soha nem lesz vége. Érted már miért mondom, hogy „örökös körforgás”? Érted már, hogy én látom a helyzetet, és el tudok gondolkodni, és a mindennapos kényelembe, amikor már velem nem történik meg, el tudok a múlton rágódni? Érted már miért kell az, hogy ez neked is eszedbe jusson? Ha nem teszed, ha nem gondolsz bele, ha nem fested le magad előtt a jelenetet, akkor egy napon te is a diktátorrá válhatsz, aki irtja a családokat. Egy nap 24 óra. Nem kérem, hogy egész nap ezen törd a fejed, csak azt, hogy jusson eszedbe akár tíz perce is. Jusson eszedbe, hogy melyik elbaszott fajhoz tartozol. Pusztítod önmagad. Lényegében, ha visszavezeted a családfádat a gyökerekig, rájössz, hogy mindenki a rokonod a földön valamilyen szinten, s te a véred pusztítod. A véred életét vagy képes kioltani. Csodálkozol hát, hogy azt mondják rád, állat vagy te is mint mások? Hát ne csodálkozz, hanem légy észnél, s törekedj rá, hogy te ne kövesd el ezeket a hibákat az életben. **

'Ez csak egy kis apróság, ami kipattant az agyamból. Zenét hallgattam, és anélkül, hogy tudatában lettem volna mit írok, csak pötyögtem a billentyűzeten, és ez sült ki belőle. Remélem elnyerte a tetszéseteket.'

9. Az esély és a szeretet

 

"A csókod festi kékre az eget,

Szemed színétől zöldülnek a fák.

Nélküled üres az egész képkeret,

 S nélküled világtalan az egész világ."

     Ebben a fejezetben kissé elszaladt velem az a bizonyos autómániás ló, szóval bocsi :D Hogy mindenki tudja milyen autókról beszél Lil, a fejezet végére odatettem őket, szóval majd megnézhetitek őket : )

9. fejezet

A hétfő reggelem, valami pocsékul telt. Előre láttam, hogy az egész napom ilyen lesz. Majdnem kiestem az ágyamból. Leöntöttem magam kávéval, s miután újra átöltöztem, és sikeresen megreggeliztem, elindultam a garázsba, hogy végre munkába mehessek, de ott jöttem rá, hogy a kocsi kulcsot a házban hagytam. Visítani akartam, és valakit jól megfojtogatni, hogy kiadjam magamból a tehetetlen dühöt. Utáltam, mikor ennyire szerencsétlen voltam. Most nem vezettem gyorsan, és zenét sem hallgattam, nehogy Chester hangja elterelje a figyelmem. Szépen nyugisan haladtam, így szerencsére egyben voltam, amikor beértem a kórházba. Mindenkinek odaintegettem, megeresztettem néhány mosolyt is, majd bementem az irodámba. Leültem az asztalomhoz, a táskám betettem a szekrénybe, majd a fogasról levettem a köpenyem, belebújtam, magamra aggattam a szükséges orvosi eszközöket, majd újra visszaültem az asztalomhoz. A főnököm bent ját nálam, és az asztalon hagyott egy cetlit, amire rá voltak írva azoknak a kórtermeknek a számai, ahová be kellett mennem. Lentről haladtam fölfelé. Bementem a 12-esbe, ahol egy fiatal nőnek volt gyomorkimeneti szűkülete, valamint ha jól sejtettem, a beleinek valamely részén szintén volt szűkület, legalábbis a tünetei egyértelműen ezt mutatták. Közöltem vele, hogy szólok a szakorvosnak, és majd ő elmond mindent. Ezt követte a 17-es kórterem, ami abszolút nem az én szakterületem volt, úgyhogy nem tudtam semmit megállapítani. Az idős embernek valamilyen idegrendszeri problémája lehetett. Nem úgy értve, hogy zakkant volt az öreg, hanem úgy, hogy behozták, mert megijedtek a hozzátartozói, hogy semmit nem érez a jobb karján. A következő, a 20-as kórterem volt, ahol egy fiatal srácnak volt részleges ínszakadása. Sportoló volt, így a folyamatos terhelés következtében történt, hogy már nem bírta tovább az ínszalag. Volt még az utolsó kórtermem, ahová a mai nap folyamán mennem kellett, az pedig a 35-ös volt. Idős hölgy feküdt az ágyában, és mint kiderült leukémiás. Mindig nagyon sajnáltam azokat az embereket, akiknek valami igazán komoly betegségük volt. Ki is volt akadva rendesen, ezért beszélgettem vele egy kicsit, nyugtatgattam, igyekeztem a lehető legszebb témákat felhozni, mint például az unoka. Perceken át tudott róluk mesélni, és ez úgy láttam erőt adott neki, hogy ne adja fel. Megígértem neki, hogy amint lehet, újra bejövök hozzá. Összeszedtem a betegek kórlapjait, lejegyzeteltem mindent, majd bevittem a főorvosnőnek. Mire mindennel végeztem, már délután három óra volt, így úgy döntöttem, hogy megyek ebédelni. A büfébe mentem le, hogy rögtön egy hamburgerrel indítsak. Hozzá vettem még kólát is, aztán egy félreeső asztalhoz ültem le. Nagyon lassan ettem, közben gondolkodtam, vagy újságot olvastam, így történt, hogy egy órát ültem ott. Teljesen jóllakottan mentem vissza az irodámba, ahol nekiláttam rendet rakni az asztalomon, de a telefonom csörgése megakadályozott. Attól a hét betűtől, ami a kijelzőn villogott, meglódult a szívem. Sóhajtottam egy nagyot, hogy csökkentsem az izgalmam, majd megnyomtam a gombot.

- Igen?

- Szia, Chester vagyok.

- Szia. – Mondtam mosolyogva. –

- Zavarlak? Mit csinálsz most?

- Nem, nem zavarsz. – Tiltakoztam. – Éppen az irodámban ültem, mert úgy néz ki, hogy ma már nem lesz semmi dolgom. Miért?

- Csak meg akartam kérdezni, hogy nincs-e kedved eljönni velem valahová, este hétkor.

- De van kedvem, persze. – Lelkendeztem. – Hová megyünk?

- Még nem tudom, majd kitaláljuk. – Mondta lazán. –

- Miért van az az érzésem, hogy nagyonis jól tudod, hogy hová megyünk, csak nekem nem akarod még elmondani? – Kérdeztem mosolyogva, mire ő nevetni kezdett, innen tudtam, hogy jól gondolkodtam. –

- Azt akartam, hogy meglepetés legyen. De annyit elárulok, hogy nagyon nagyon tetszeni fog neked, és a szemeid csillogni fognak.

- Autók? – Szinte visítottam, miközben nevettem. –

- Talált. – Mondta ő is nevetve. – Akkor, ráérsz?

- Persze, persze.

- Rendben, akkor ott leszek. Szia.

- Szia. – Mondtam én is, s letettük a telefont. A hátralevő időt azzal ütöttem el, hogy összerámoltam az irodám, de sajnos ezzel is végeztem egy óra alatt, így csak ültem az asztalnál, firkálgattam, és két percenként az órát lestem. Háromnegyed hatra, már levettem a köpenyem, felakasztottam a fogasra, minden más eszközt elpakoltam, és menetre készen toporogtam a helység közepén. Chester, és autók. Mi lehet ennél jobb? Jó, nyilván a Chester, szex, és autók kombináció mégjobb, de az még kicsit odébb van. Ugrálni lett volna kedvem. Éreztem, hogy a szerencsétlen napnak vége. Pont jókor érkezett a megmentőm. Nevetnem kellett magamon. Hihetetlen voltam. Főleg akkor, amikor hatot ütött a mutató, én pedig kilőttem az irodámból. Bepattanva a kocsiba azonnal bekapcsoltam a zenét, majd ráléptem a gázra. Tíz perc alatt hazaértem, lezuhanyoztam, fölvettem egy fekete rövidnadrágot, hozzá egy feszes pink felsőt, ami kissé kivágott volt, és a magas sarkúmat. A hajam hirtelen ötlettől vezérelve kivasaltam, pedig egyáltalán nem szokásom. Hamar végeztem azzal is, kis sminket is pakoltam magamra, és máris készen álltam. Most mondja valaki, hogy nem tudok gyorsan elkészülni! Pont időben. Az ajtót becsuktam, a telefonom pedig magammal sem vittem. Minek?! Chesterrel leszek, szóval senki másnak nem leszek elérhető. Kiléptem az utcára, s megpillantottam őt. Ott állt a fekete autójának támaszkodva, s épp a füstöt fújta ki. Megremegett a lábam a látványtól. Láttatok már pasit cigivel a szájában? Szexi. Na és borostás pasit cigivel a szájában? Észveszejtően szexi. Olyan érzéki képet mutatott, ahogy tartja a parázsló rudat a kezében, ajkaihoz emeli, mélyet szív, majd kifújja. Majdnem sóhajtottam egyet, de inkább odamentem hozzá, és se szó se beszéd nélkül megcsókoltam. Úgy gondoltam ennyi kijár nekem, ha már így szédít… még ha nem is tudatosan csinálja. Nem volt ellene kifogása neki sem, inkább eldobta a cigit, és mindkét kezével szorosan magához húzott. Bizsergett a testem. Kissé vadultam, s hozzá préselődő testem semmit nem segített a lenyugvásban. Zihálva szedtem a levegőt, amikor befejeződött nyelvjátékunk. A hatalmas mélybarna szemeiben tűz égett. Nem is akármilyen.

- Tetszik a fogadtatás Édes! – Mondta miközben hintett egy puszit a nyakamra, nekem pedig a szavam is elakadt, a levegő pedig bent rekedt a tüdőmben. Elnevette magát ezen, majd kinyitotta nekem az ajtót, én pedig beültem, hogy lehetőleg ne essek össze. Megkerülte az autót, majd ő is beült, indított és hajtott.

- Mondtam már, hogy mennyire csinos vagy? – Kérdezte, és szinte falta a látványomat. Tetszett. Nagyon is tetszett. –

- Még nem mondtad, de köszönöm. – Mondtam neki kislányosan mosolyogva, mire ő is visszamosolygott rám. Útközben próbáltam faggatni, de az egy órás út alatt sem tudtam belőle semmit kiszedni. Szinte biztos voltam benne, hogy ha a kapcsolatunkban már megesett volna bármi komolyabb fizikális érintkezés, akkor most be tudnék vetni olyan eszközöket, ami miatt rögtön elárulná nekem hová is megyünk. Nem baj. Ami késik, nem múlik. Jót mosolyogtam magamban ezen, majd innentől kezdve más irányba terelve a beszélgetést, vártam, hogy végre megérkezzünk. A napomról meséltem, s miután végeztem ő is elmesélte az övét. Szinte egész nap próbáltak, megbeszélést tartottak, de ahogy őket ismerem, nem folyt végig a komoly munka, mert képtelenek megmaradni a hülyéskedés nélkül. Egy hatalmas üveg épülethez érkeztünk, és már akkor megvolt a sejtésem, hogy hová hozott, de amikor beléptünk, és megpillantottam a mérnöki csodákat, az autós tápláléklánc csúcsán elhelyezkedő ragadozókat, elakadt a szavam, s azonnal rájöttem, hogy sokkal tartozom Chesternek. Tudta mennyire szeretem az autókat, ezért elhozott egy kiállításra. Nem is akár milyenre. Nem is tudtam minek örüljek jobban, de végül Chez volt az, aki megnyerte az örömöm. Annyira figyelmes volt, és annyira boldoggá tett ezzel a lépéssel, hogy elhozott engem ide, hogy alig tudtam megszólalni.

- Chez, nagyon köszönöm. Ez… ez hihetetlen.

- Örülök, hogy tetszik. Most pedig gyere, és nézzük meg őket közelebbről is. – Azzal összefonta ujjainkat, és elindultunk körbe a termen. Az első autó egy Farrari Enzo volt. Ez a márka csúcsmodellje. 350 km/h a végsebesség, 660 lóerő. Az autót különlegessé teszi, hogy a műszaki megoldások a legközelebb állnak az F1 autókéhoz. Rendkívül könnyű, és szilárd mind a váz szerkezete, mind a karosszériája. V12-es motorja van, karbon és kerámia ötvözetű Brembo CCM tárcsafékek, 19 colos kerekek és Bridgestone Potenza RE050A Scuderia abroncsok. Hozzátenném, hogy amiket én itt most felsoroltam, közel sem minden, regényt lehetne írni az autóról, szimplán csak néhány dolgot kiemeltem. Ennek ellenére ez az autó nem nyerte el különösebben a tetszésem. Szép, és jól megalkotott, de van ettől jobb is. A következő modell a Zonda Pagani C12S, egyértelműen száguldásra született. Az aerodinamika elvén alakították ki a karosszériát, szintén 350 km/h végsebességű, s a dupla légterelőről és a kettős légbeömlőről lehet megismerni az autót. Különlegessége, hogy a V12-es motort, az autó közepére építették, és ez hajtja a hátsó kerekeket. 12 henger, hengerenkénti benzinbefecskendezés, belső hűtésű Brembo tárcsafékek, valamint 18 colos Michelin Pilot abroncsok. A következő modellbe beleszerettem. A Lamborghini Murciélago elődei legjobb tulajdonságát ötvözi, így született meg a tökéletes autó. Építési módja csakolyan különleges, mint maga az autó. Alacsony súlypontot és az első-hátsó tengely közötti kiváló tömegeloszlást biztosító középmotoros elrendezéssel készült. Az autó teteje acél. Az első, ami talán szembetűnik, hogy nem szokványos légterelőket építettek rá, hanem az autó közepénél két szárnyszerű elemet. Ha a motor hőfoka túllép egy bizonyos pontot, akkor ezek egy kicsit kinyílnak és a hűtők több levegőhöz jutnak. Abban tér el a többi sport autótól, hogy nem hátsó, hanem öszkerékmeghajtású. 580 lóerős, és 330 km/h a végsebessége. Pirelli P Zero Rosso 18 colos abroncsokkal szeli az utakat a hengerenkénti üzemanyag befecskendezésű V12-es motorral. A soron következő az Audi R8 GT volt. Lenyűgöző autó. 3,6 másodperc alatt gyorsul 100-ra, 560 lóerő, V10-es motor, végsebessége 320 km/h. Már a fényszórók megjelenése is hihetetlenül elegánssá és márkássá teszi az autót. Az egyenként 24 LED egységből álló nappali világítás folyamatos fénycsíkként jelenik meg, míg a tükörrendszer a nyitott kagylók formáit alakítja ki. Miután alaposan szemügyre vettem ezt a példányt is, léptem a következőhöz, a Dodge Circuit-hoz. Ez egy károsanyag-kibocsátás nélküli sportautó. 272 lóerős, 200 km/h végsebességű csoda. Bevallom őszintén, hogy nem nyerte meg a szívem. Bár tényleg szép, és gyors autó, de nem elég gyors. Öt másodperc alatt gyorsul fel százra, nem elegendő benne a lóerők száma, valamint a végsebesség is eléggé csekély az előzőekhez képest. Nem is néztem sokáig, mert megpillantottam a hihetetlent. A szemeim úgy csillogtak, mintha gyémántok lettek volna ott, amelyeket az Audi LED lámpái világítottak meg. Az egyetlen darab F1-es rendszámú Bugatti Veyron. 407! Ismétlem 407-es tempóra képes a kicsike. 1010 kőkemény lóerő van benne, valamint nem elhanyagolható tény, hogy 0-ról 160-ra gyorsulása mindössze 5,5 másodperc alatt történik meg. Csak álltam, és néztem. Amikor épp Chesternek akartam mondani valamit, és oldalra fordultam, megpillantottam az álomautómat. Na ha eddig gyémántként csillogtak a szemeim, akkor mostmár valósággal Xenon fényszórókkal lettek helyettesítve. Szívemnek és szemem világának elrablója nem más volt, mint egy Bugatti Veyron Super Sport modell. Ez egy 40 darabosra tervezett limitált széria egyike volt. 1200 lóerő. Felfoghatatlan! Te jó ég. 434 km/h végsebességű. Ez az új csúcsmodell. Álló helyzetből százra 2,5 másodperc alatt gyorsul, 300-ra pedig 15 másodperc alatt. Eddig lenyűgöző és ritka volt a 12 henger, most azonban 16 hengerrel spékelték az új Bugattit. Szóhoz sem jutottam. Chester halkan füttyentett egyet mellettem, mire ránéztem, elmosolyodtam és bőszen bólogatni kezdtem.

- Klassz.- Suttogtam. –

- Az. De még mennyire! – Értett velem egyet. Még legalább tíz percig bámultuk egyfolytában az autót, amikor közös megegyezés alapján úgy döntöttünk, hogy megyünk. Kiérve a parkolóból magamhoz öleltem. Nem volt szükség szavakra. Ő azok nélkül is tökéletesen értette, hogy mennyire hálás vagyok neki. Megpuszilta a homlokomat, mire mosolyogni kezdtem és még szorosabban fontam kör a karjaimat. Jó érzés volt. Gyakran ezek a mozdulatok, ezek a szinte jelentéktelennek tűnő mozdulatok a legfontosabbak. Arról nem is beszélve, hogy milyen erős érzelmek állnak mögötte. Úgy éreztem, hogy még ha szerelmes nem is vagyok, de határozottan szerettem. Kérdés nélkül. Innentől kezdve már nem számított semmi. Megmutatta, hogy ő is szeret engem. A figyelmessége volt rá a bizonyíték. Ez is mutatja, hogy gyakran nem a szavak az elsődlegesek, hanem a tettink. Chester is szereti az autókat, bár nem annyira, mint én, és lehet, hogy szörnyen lefárasztották a srácok, de ő mégis elhozott engem ide ahelyett, hogy otthon pihent volna. Éreztem, hogy része akarok lenni. Hogy szeretném megismerni a Linkin Park tagjait, és nem azért, mert híresek, hanem azért, mert Chester hozzájuk tartozik. Szeretik őt. Azok az emberek, akik pedig szeretik őt, azok jók. Azokat el fogom fogadni. Szeretném megismerni azt a közösséget, ahol ő jól érzi magát. Szeretném, ha buta történeteket mesélne nekem a koncertekről, vagy bármi másról. Részese akarok lenni az életének, s úgy érzem, hogy ezzel a lépésével megmutatta nekem az utat, s az esélyt arra, hogy én az övé, ő pedig az enyém legyen.  

     Ferrari Enzo

Zonda Pagani

Lamborghini Murciélago 

Audi R8 GT

Dodge Circuit

Bugatti Veyron F1

Bugatti Veyron Super Sport