10. Barátság első látásra

„Bármi is az igazság szerelem tekintetében, annyi biztos, hogy van barátság első látásra.”

10. fejezet

Szorosan öleltem magamhoz Chestert és úgy igazán elöntöttek a gondolatok. Úgy voltam velük, mint akit fejbevágtak. Tömegesével áradt a fejembe az egész. Ne essék tévedés, eddig is imádtam a Linkin Park tagjait, és eddig is minden vágyam lett volna már megismerni őket, de azóta, hogy Chestert megismertem, kitörölte az agyamból őket, mert egyszerűen csak rá tudtam fókuszálni. Még a munkám is nehezen ment.

Most viszont ezzel a figyelmességével nagyot aratott nálam. Méghozzá minden téren. Sokat jelentett amit tett, és rávilágított arra, hogy még nagyobbá nőtte ki magát a szívemben. Rávilágított, hogy ez nem éppen egy hétköznapi „együtt járunk” dolog volt. Ez kapcsolat volt.

Pokoli jól esett, hogy annak ellenére, hogy fáradt volt, és szívesebben aludt volna az ágyában, mégis elhozott ide, és végignézte az összes kocsit.

 Ez megnyitotta bennem azt az elzárt csapot, amiben az ő teljes élete volt. Eddig még nem is igazán mesélt nekem önmagáról sem. Jó, nyilván nem egy életrajzot kell bemutatni, csak úgy sztorikat elmesélni, amiből mégjobban megismerem őt. Arra is gondoltam, hogy eddig talán azért nem tette meg, mert azon aggódott, hogy engem talán nem érdekelnek. Úgy döntöttem, hogy én fogok nyitni. A kocsiban megkérem, hogy meséljen, és ha ez a kulcs, akkor teljesen be fog engedni az életébe, ami minden vágyammá vált.

-         Menjünk jó? Biztos fáradt lehetsz. – Mondtam neki, felnézve rá. –

-         Ja, eléggé az vagyok, szóval jó ötlet menni… bár ha szeretnél, még maradhatunk.

-         Minek fájdítanám a szívemet? Úgysem lehet egyik sem az enyém, szóval menjünk. Arról nem is beszélve, hogy rendesen erőlködsz, hogy pislogj.

-         Jaj jól van na. – Nevetett, miközben gorombán nézett rám… nem sok sikerrel. Úgy döntöttem, hogy én vezetek. Egyszer már ideadta nekem az autót, most is ide fogja. Nem mintha nem tudna vezetni, csak nem akarom, hogy erőltesse magát. Tapasztalatból tudom, hogy álmosan alig bírsz a finom bőrülésen ébren maradni, úgyhogy lassan belenyúltam a jobb első zsebébe a kulcsért. Láttam rajta, hogy először másra gondolt, és nem hitte el hirtelen, hogy jól érzi-e, így azonnal rám kapta a tekintetét, és tágra nyílt szemekkel nézett rám. Addigra én megfogtam a kulcsot és kihúztam a zsebéből, majd a szeme előtt meglengettem.

-         Én vezetek. – Mondtam vigyorogva, mire nevetni kezdett. –

-         Rossz vagy! – Mondta nekem. –

-         Tudod Chez, van amiben a rosszaságom különösen jó.

-         Hmm… na majd meglátjuk, hogy engem mennyire tudsz majd felülmúlni. – Mondta szinte magában, amikor az anyósüléshez sétált. Mindketten beültünk, és indítottam.

Úgy egy percig csendben voltunk, s mikor kiértünk a főútra, megkértem, hogy meséljen. Akkor pedig rájöttem, hogy valóban ez volt a kulcs. A szemén öröm villant át, innen tudtam, hogy várt erre a pillanatra. Azt akarta, hogy úgy meséljen nekem, hogy én kérem rá, hogy lássa rajtam, hogy tényleg érdekel engem.

 Onnantól kezdve lázasan csillogó szemmel, felélénkülve darálta a jobbnál jobb sztorikat. Láttam már felvételeket, amin megállás nélkül hülyéskednek. De ez, felülmúlta. Komolyan mondom, néha olyanok voltak, mint a hülyegyerekek. De épp ez volt a jó bennük. Látni, hogy annyira megszerették egymást, annyira összetartanak, hogy bármit mondhatnak a másiknak, mert nem fognak megsértődni.

 Így telt hát el a házamig vezető út. Rengeteg új dolgot megtudtam róluk, és nem csak róla, hanem mindenki másról. Kezdtem egyre több mindent tudni Chesterről is, hiszen ezekben a sztorikban nem csak a hülyéskedéseiket mondja el, hanem azt is, hogy ő hogyan reagál le bizonyos helyzeteket. A lakásom előtt megálltunk, és még beszélgettünk, mert egyik történet hozta magával a másikat, és nem bírt leállni. A telefonjának a csörgése viszont megállította. Nem vette fel, csak lenémította, és hagyta, csörögni.

-         Ah… azt hiszem mennem kell.

-         Persze persze, menj nyugodtan. – Mondtam neki. –

-         Öhm… még holnap is lesz egy megbeszélésünk este, tudod a végső simítások, utána meg mennénk Bradnél meccset nézni. Szeretném, ha… eljönnél. Nem kell a meccs végéig ott maradnunk, mert nyilván untatna, csak szeretném, ha megismerkednél velük.

-         Hát, ez jó ötlet. – Mondtam, s rámosolyogtam. – Akkor jó éjt. – Hajoltam közelebb egy csókért, amit meg is kaptam, majd kikászálódtam az autóból. Ő is kiszállt, mert nem a vezető ülésen ült. – Ja, és köszönök mindent. – Szóltam hátra még a vállam felett.

-         Igazán nincs mit. Jó éjt neked is. – Köszönt el, majd hallottam, hogy becsukja az ajtót, s már el is hajt.

 Miután bementem, csak átöltöztem pizsamára, megfésültem a hajam, lemostam a sminkem, és már aludtam is. Reggel nem voltam annyira nyűgös, de azért jókedvű sem. Általában ilyenek a kedd reggelek. Tudod, hogy már egy nappal kevesebb van a hétből, de még akkor is az elején tartasz.

Nagyjából úgy öltöztem fel, hogy kinyitottam a szekrényajtót, benyúltam a ruhákhoz, és az elsőt kivettem. Végül is, rózsaszín rövidnaci, és méregzöld felső lett, szóval muszáj voltam, a zöld felsőt kicserélni. Feketét választottam. Csak egy sima póló volt. Szerettem a kényelmes öltözékeket is. Felvettem mindent, meg még egy fekete tornacipőt is, a hajam átfésültem, sminkelni nem volt kedvem, s indultam is.

Mivel ráértem még ezért beültem egy kávézóba fánkot enni, hozzá forrócsokit, s miután végeztem, már rohantam is munkába. Nagyjából két-három órát ültem tétlenül az irodába, halálra untam magam, s már annyira nem bírtam, hogy inkább lehajtottam a fejem az asztalra. Már minden lehetségest megcsináltam. Összepakoltam újra, a már amúgy is rendezett asztalt, meglocsoltam a virágom, firkálgattam, és most szenvedtem.

Hirtelen ötlettől vezérelve, hogy azért lássák is, hogy csinálok valamit, meglátogattam a betegeimet. Mindenkihez szóltam pár jó szót, a recepciónál is ráérősen megálltam beszélgetni, átnéztem a kórlapokat, majd visszamentem az irodába. Örömömre szolgált, hogy pont dél volt, így legalább lemehettem ebédelni.

Narancslevet vettem és meleg szendvicset. Leültem egy asztalhoz, s miközben majszolgattam az ebédem, olvastam a pletykalapokat, a különféle rovatokat, divatmagazinokat, csak hogy valamivel teljen az idő.

Visszatérve az irodába felhívtam Sue-t, hogy két percig beszélgessünk, abban ledaráltam neki, hogy jól vagyok, minden rendben van velem, ő is elsorolta, majd letettük. Gyűlöltem az egész napot. Ha egyszer semmit nem kell csinálni, akkor minek legyek itt?

Az irodai telefonomon a főnök hívott.

-         Igen?

-         Úgy tűnik, hogy ma nagyon nyugis napunk van, és vagyunk elegen, hogy ha valakit behoznak, akkor ellássuk, vagy ha minden kötél szakadna, akkor visszahívom. Szóval menjen haza, pihenjen, csinálja a dolgát, tudom is én.

-         Ó. Hát, jó. Rendben megyek, és köszönöm.

-         Nincs mit. – Azzal letette. Hát köszönni nem tudott se a beszélgetés elején, se a végén. Tahó… Fél órával később, már otthon voltam. Ez a nap jól telt. Délután négy óra, és én már itthon vagyok. Remek. Éhes nem voltam, úgyhogy kimásztam a tetőre olvasni és napozni. Valószínűleg el is alhattam valamikor, mert a telefonom csörgésére ébredtem. Anélkül, hogy ránéztem volna felvettem. –

-         Mondd, mi kell! – Szóltam bele nyűgösen. –

-         Te. – Nevetett a túloldalon a telefonálóm, aki történetesen Chester Bennington volt. Ah… sosem fogom ezt teljesen megszokni.

-         Hmm… jó válasz. – Mondtam már sokkal élénkebben. –

-         Ugye. Tudok én.

-         Tudod mit tudsz te? Egózni.

-         Jaj, hagyjuk már! – Magam előtt láttam, hogy vigyorog, és elfordítja a fejét, miközben összehúzza a szemét, amiben tisztán kivehetően az áll, hogy: „Jól van, ezért még kapni fogsz!” és kiül az arcára az a bizonyos félmosoly. Ez a mozdulatsor mindig akkor van, mikor beszólok neki.

-         Miért hívtál? –Érdeklődtem –

-         Egy óra alatt el tudsz készülni?

-         Persze.

-         Jó, akkor ott leszek érted nyolcra.

-         Okés. Szia

-         Szia. – Mondta és letettük. Te jó ég! Hétig aludtam?!

 Vissza lementem a lakásomba, vettem egy zuhanyt, a hajam kiengedve hagytam, felvettem egy fehér rövidnadrágot, egy világoskék ’I love L.A.’ feliratú pólót, fehér tornacipőt, majd magamra varázsoltam egy kis sminket is. Néhányszor elrontottam idegességemben.

 Nagyon izgultam, hogy vajon ki mit fog szólni hozzám, ki lesz az aki meglát és azt mondja, hogy ’Chester, ez a nő szar választás volt.’ vagy ki lesz az, aki az ’Ezt jól eltaláltad.’ véleményt részesíti majd előnyben. Annyira izgatott voltam. Te jó ég! Bele se merek gondolni, milyen lesz velük találkozni. Éveken át csorgattam utánuk a nyálamat, erre most hipp hopp bekerülök az életükbe. Ez annyira fura.

Becsuktam a házat, a telefonom a zsebembe raktam, a kulcsot pedig az ajtó tetejére. Elnevettem magam, ahogy eszembe jutott Chez, hogy leszólt, amikor előtte csináltam ezt. Kisétáltam a kapuba, és vártam, hogy mikor látom kirajzolódni a gyér fényben, az X6-os áramvonalas alakját.

Először csak a két Xenon fényszóró tűnt fel, de azonnal láttam, hogy ez a gép alacsonyabb fekvésű, tehát nem lehet Chez BMW-je. Azonban ez az autó leparkolt közvetlenül előttem. Ez egy csini ST Focus volt. Kék színű, sötétített üvegekkel, és az aktuális trendet követve, le volt feketére fóliázva a teteje.  Hmm… ízléses. Jól kipofozták. A hangja alapján pedig benzines és dupla kipufogós volt. Kinyitottam az ajtót és beültem. –

-         Szia, Brad vagyok. – Nyújtotta felém a kezét, én pedig először meg sem tudtam szólalni, de azért kezet fogtam vele. -

-         Szia, én Lil. Örülök, hogy megismerhetlek.

-         Én is. – Mondta. – Tudom, hogy Chestert vártad, de Mike nem bír magával, és még lefoglalta egy kicsit. A többiek már mind a házamban vannak. Majd jönnek ők is.

-         Hát, okés. – Válaszoltam, s két percig kínos csend volt. Elnevettem magam. –

-         Mi az? – Kérdezte mosolyogva. –

-         Olyan gáz ez a helyzet. Mindig ez van, mikor két idegen összetalálkozik, és senki nem tud mit mondani, és mindketten azon gondolkodtok, hogy ’Jaj, mit mondjak?’

-         Ja. – Nevetett. – Ez így szokott lenni. Csak most basszus mit mondjunk?! Hogy szép időnk van? – Nevetett fel újra, s én éreztem, hogy a kínos pillanatok meg lettek törve. – Az is olyan kényszeredett és béna lenne. –Folytatta a mondandóját, és talán azért mert kínosnak indult az első találkozásunk, elkezdtük mesélni a saját kínos történeteinket licitálva a másikra.

Dőltünk a nevetéstől. Főleg akkor mikor még a történteket átalakítottuk úgy, hogy képzeld el, milyen gáz lett volna az, ha ez és ez történik. Brad jófej volt, ezt azonnal elkönyvelhettem, s már csak abban bíztam, hogy a többiek is hasonlóan fognak fogadni engem. Nyilván nem várom el, hogy azonnal a nyakamba ugorjanak, de bízom benne, hogy meg fognak kedvelni.