5. Egy jó nap

„Furcsa, több ezer emberrel találkozunk és egyik sem fog meg igazán. Aztán megismerünk valakit, aki megváltoztatja az életünket. Örökre.”

5. fejezet

Meg sem lepődtem azon, hogy mennyire féltem bemenni. Hiába tudtam, hogy a 27-es nem baleseti, tehát oda ő nem jöhet be, de attól igenis rettegtem, hogy mi van akkor, ha tévedek. A recepción a kezembe nyomtak egy aktát, de nem mertem belenézni. Féltem, hogy meglátom annak az embernek a nevét, aki elől menekültem. Az ajtó előtt nagyot sóhajtottam, majd halkan sarkig kitártam az ajtót. Még a lélegzetem is elakadt. Igaz, hogy háttal ült nekem, de még így is ezer közül is felismerném.

-         Chester? – Mondtam ki a nevét hitetlenkedéssel, mintha csak rákérdeznék, hogy tényleg te vagy az? Erősítsd meg kérlek, mert nem hiszek a szememnek! –

-         Lilian? – Fordult meg ő is, s a pillanatnyi elámulását felváltotta egy hatalmas vigyor. Felállt, s elindult felém, miközben zavartalanul végigmért. Bevallom őszintén, én is ezt tettem. Remekül nézett ki, mint mindig. A világosszürke nadrág pedig kihangsúlyozta a lényeges pontokat. Nem volt időm sokáig méregetni őt, mert megállt közvetlenül előttem. Felnéztem rá, mert volt köztünk legalább tíz centi különbség, ha nem több. Kissé fura volt, mivel más esetben az emberek ilyenkor megölelnék egymást, ezzel üdvözölve a régen látott havert/barátot, de ez a mi esetünkben más volt. Én haverként tekintettem rá –kivéve a fantázia képzeteimben-, pedig csak egy törés meghatározása, néhány tárgyilagos szó, és egy kevésbé tárgyilagos telefonbeszélgetés volt köztünk. Valamiért, még ez a kevéske is hozzákötött engem. Nem tudtam, hogy ő milyen szemmel nézi a dolgokat, ezért nem tettem semmit. – Lil, tényleg te vagy? Hát nem hittem volna, hogy egy Los Angeles-i kórházban, ugyanúgy a 27-es kórteremben fogok veled újra találkozni, azt pedig végképp nem, hogy megint te leszel a csinos doktor néni. – Ő vigyorogva mondta, én pedig elképedtem ezen. Jól esett, hogy ő is emlékezett rá, hogy a 27-esben ismerkedtünk meg először, és most is ugyanúgy van, ez a „csinos” doktor nénis kijelentése pedig egy időre melengette a szívemet. Egészen addig, míg eszembe nem jutott, hogy van felesége. –

-         Te pedig még mindig ugyanolyan vagy, mint két hete – Mosolyogtam rá. Mégsem mondhattam azt, hogy még mindig ugyanúgy hanyatt vágódom a látványodtól. -, és még mindig gipszben vagy.

-         De már nem sokáig mert te majd megszabadítasz tőle.

-         Pontosan. Csüccs. – Intettem neki egy székre. Miközben lemostam, és lefertőtlenítettem a kezét, azon gondolkodtam, hogy milyen témát dobjak fel, hogy aztán amikor leveszem, egyikünk se figyeljen rá annyira. – Lesz valamilyen koncertetek mostanában?

-         Igen lesz egy most novemberben Bangkokban, és egy lesz decemberben a KROQ-n.

-         Az jó. – Mosolyogtam rá. – Várod már? Vagy izgulsz? Vagy úgy őszintén. Milyen érzés több tízezer ember elé kiállni, és énekelni. Ahogy néztem a koncertfelvételeket láttam, hogy te mindig maximális teljesítményt nyújtasz, ugrálsz, nevetgélsz, énekelteted a közönséget, de az izgalom halvány jele sem látszik rajtad. De ez ugyanígy igaz a többiekre is.

-         Tudod az évek során megszokod, hogy minden hónapban van koncerted, ahol mindig egy stadionnyi ember van. De azt az érzést nehezen írhatnám le, ami akkor kap el, amikor kilépek a színpadra és hallom a sikításokat, látom az örömöt az arcukon. Sokszor úgy érzem amikor rájuknézek, hogy nem okozhatok csalódást nekik. Mindent ki kell hoznom magamból, mert ők nem véletlenül jöttek el ide. Azt hiszem ezzel a banda többi tagja is ugyanígy van. Mindenki kihozza magából, még a lehetetlent is. Az pedig, hogy látod az arcukon mennyit jelent nekik, téged is egyaránt boldoggá tesz, és a kezdeti izgalom elillan. Csak egy-két számot kell elénekelnem, és eljutok arra a szintre, hogy parányi félelem sincs bennem, hanem én is ugyanolyan jól bulizom, mint ők.

-         Valóban nagyon jó érzés lehet. – Mosolyogtam el magam. – Csak… olyan hihetetlen. Tudod, én nem állok színpadra soha és így olyan ijesztőnek hat. Lehet, hogy leblokkolnék, és mozdulni sem bírnék.

-         Hidd el nekem, hogy nem így lenne. Minden az arcukra van írva, és az erőt adna neked is, hogy igenis mindenféle remegés nélkül énekelni kezdj.

-         Rendben Bennington, hiszek neked. – Vigyorogtam rá. –

-         Nagyon helyes. – Vigyorgott vissza. –

-         Ezzel együtt készen is vagyunk. Viszont még nagyon vigyázz rá. Még kell rátenni egy tartókötést. Gyógyszertárakban lehet ilyeneket kapni. Azért kell, mert még nagyon gyenge, és nem tudnál vele semmit csinálni. Azzal egy hétig kell mászkálnod, és ha úgy érzed, hogy helyrejött, akkor leveheted.

-         Rendben, és köszönöm.

-         Ez a dolgom. – Mosolyogtam. – És nagyon szívesen.

-         Nincs kedved meginni egy kávét? Úgyis olyan rég beszélgettünk, ennyi időt szakíthatnál rám.

-         De persze, hogy van. Menjünk. – Azzal levettem a köpenyem, felakasztottam a fogasra, s elindultam Chesterrel ki tudja melyik kávézóba. –

-         Messze van? – Érdeklődtem. –

-         Nem. Olyan tizenöt perc autóút. Nem viszlek messzire, mert még a végén nem érnél vissza időben.

-         Rendben közben dobok egy sms-t a többieknek, hogy most töltöm a kávészünetem. – Miközben pötyögtem követtem Chestert. Kissé nehéz feladatnak bizonyult egyszerre őt is nézni, és a telefonomat is, de mivel valósággal vonzotta a szemem, megoldottam. Pont amikor elküldtem az sms-t, akkor állt meg Chester, és ha nem figyelek beleütközöm, de szerencsére elkerültem a dolgot. –

-         Helyezze magát kényelembe hölgyem. – Mosolygott rám, majd kinyitotta az ajtót, s kissé meghajolt. Elmotyogtam egy köszönömöt, majd beültem. Az az ülés pokoli kényelmes volt. Nem csoda. Bár az autó koromfekete volt, az ablakokról már nem is beszélve, mégis fehér bőrülésekkel volt felszerelve, ami tökéletes hangsúlyt adott, és mondhatni tiszteletet parancsolt. Csodaszép volt. Egy fél perccel később már ő is mellettem ült, majd indított. Valósággal zene volt a füleimnek a nyolc henger. –

-         Hmm… x6-os? – Kérdeztem tőle csillogó szemekkel. – Remek választás.

-         Az bizony. Remek autó.

-         8 hengerrel, 4 szeleppel és ekkora légellenállással elhiszem. Álom lehet egy ilyet vezetni. Mekkora a lökettérfogat?

-         4,395 cm3.

-         Gyorsulás százon?

-         4,7.

-         Mennyivel mentél eddig vele?

-         160. De a max 250.

-         Egyszer ki kellesz próbálni. Ez az autó egy valóságos csoda. Kár, hogy nincs sötét, mert akkor legalább megnézhetném a xenont.

-         Ha akarod, egyszer megmutatom. – Mosolygott rám. –

-         Viccelsz? Jóhogy akarom. – Vigyorogtam. –

-         Mikor végzel? – Érdeklődte. –

-         Hatkor. – Mondtam, és bele se mertem gondolni, hogy addig még hány órát kell a kórházban rostokolnom. –

-         Akkor hatra érted jövök… ha neked jó. Bár akkor még nincs sötét, de megvárjuk majd, hogy az legyen, és megnézheted.

-         Ez így mind szép és jó, de én is kocsival járok, szóval így majd akkor hazáig követsz.

-         Okés. Milyen autód van?

-         X5-ös. – Nevettem el magam. –

-         Ah… szóval te is BMW fan vagy. – Nevetett velem. –

-         Úgy van. Nem is kicsit. Konkrétan autófan vagyok, de mindegy.

-         Észrevettem. Egyetlen nő sem tett fel nekem ilyen kérdéseket az autómmal kapcsolatban, csak azt, hogy milyen márka. – Nevetett. –

-         Igen. Tudom, hogy sok nőnek nehéz a márkajelzéseket megkülönböztetni, és fogalma sincs az autókról, de én szeretem őket. Nálunk a családomban apám, és a testvérem, aki nem mellesleg lány, ugyanígy autómániákus. Egyedül anya az, aki semmit nem tud az autókról. Én sem azt mondom, hogy mindent tudok, mert abszolút nem, de nem vagyok hülye hozzá.

-         Nem vagy hülye hozzá. Ez feltűnt. Megérkeztünk. Ezt a kávézót szeretem. Jó kis hely, és vannak benne olyan asztalok, ahol el lehet bújni a világ elől. – Nézett rám azzal a tipikus huncut mosolyával, nekem pedig már remegtek a lábaim. Bementünk, és ő egy asztalhoz vezetett, ami két személyes volt, és valóban eléggé rejtett volt. Leültünk, a pincér jött, leadtuk a rendelést és perceken belül megérkezett a kávénkkal. –

-         Hogy hogy Los Angelesben vagy? – Kérdezte tőlem, mire én lesápadtam, s az arckifejezéséből láthattam, hogy ez feltűnt neki, így mosolyt erőltettem az arcomra. –

-         Csak visszahelyeztek ide. – Válaszoltam. –

-         Vissza?

-         Igen. Itt éltem Los Angelesben, de három évvel ezelőtt elköltöztem Melbournebe, ahol munkát kaptam a kórházban és ottmaradtam. Jót tett egy kis levegőváltozás, de eddig tartott.

-         Másabb volt ott, mint itt?

-         Igen. Sokkal. Nyugodtabb voltam, rengeteget jártam Ausztrália különféle szigeteire, az úszást pedig ne is emlegessük. Folyton a parton voltam. A víz tökéletesen tiszta, átlátszó, a korallok közt úszni pedig egy álom. Lényegtelen volt, hogy csak egy levegővételem volt, még arról is megfeledkeztem, hogy már nemsokára megfulladok, és ebben a víznyomás is közrejátszik. Gyönyörű. Rengeteg kis pici halnak ad otthont, köztük úszni pedig leírhatatlan. Sosem búvárkodtam, mert az valahogy olyan mesterségessé tette volna a helyzetet. Így mindenféle védőfelszerelés nélkül olyan mintha te is közéjük tartoznál.

-         Majd egyszer kipróbálom. – Nyugtatott meg. –

-         Bocs, gondolom nagyon beleéltem magam a beszélésbe. Ez van, ha valami olyasmiről mesélek, amit szeretek, vagy ami érdekel.

-         Nem, ne kérj bocsánatot. Jó volt hallgatni. Komolyan. Annyira tudod magyarázni, hogy a másik fél fejében is megjelenik a kép a tökéletes leírásod által, és fékezhetetlen vágyat érez, hogy ő is kipróbálja. Na, odanézzenek milyen költőien fogalmaztam. – Nevetett. A mosolya engem is arra ösztökélt, hogy nevessek, de közben úsztam az árral, amit egyetlen pillantása okozott. –

-         Mennünk kellene. El fogok késni.

-         Igazad van. Menjünk. – Azzal felálltunk, Chez rendezte a számlát, majd beültünk a kocsijába, és már úton is voltunk a kórház felé. Ott kiszálltam a kocsiból majd az ő oldalára sétáltam. Lehúzta az ablakot, és mosolyogni kezdett. –

-         Hatra itt leszek. – Mondta. –

-         Várlak. – Mosolyogtam rá huncutul, majd a bejárat felé vettem az irányt. Boldog izgalom fogott el, s már most alig vártam, hogy hat óra legyen. Felfoghatatlan, hogy pont Chester Bennington az, akivel egy véletlen folytán összebarátkozom, s ugyanez a véletlen újra és újra az utamba sodorja őt.      

   

4. A múltban

„A legjobban arra vágyunk, hogy tartozzunk valakihez. Vannak, akik első látásra egymásba szeretnek, azonnal érzik, a sors egymásnak rendelte őket. Nagyszerű érzés lehet, mint egy tündérmesében. Boldogan élnek, míg meg nem halnak. De azért általában nem ilyen egyszerű. Legtöbbünk számára ez kevésbé romantikus. Tele van bonyodalmakkal, problémákkal, lekésett pillanatokkal és elszalasztott lehetőségekkel. Nem azt mondjuk, amit kellene és nem is akkor.”

4. fejezet

A jegy lefoglalásakor, még nem is igazán éreztem az áthelyezés súlyát. Azonban most, hogy a gépen ülök, sokkal rosszabb. Ezerszer rosszabb. Nekem Los Angeles a múltam, és nem akarok újra a múltban élni. Hiszen ott kezdődött minden, amikor még azt hittem, hogy az életem tökéletes, egy tündérmese, van egy férfi az életemben, gyereket szülök majd, együtt neveljük, és boldogok leszünk. Folyton a házasságról álmodoztam, s amikor megkaptam, nem is hittem, hogy ez a dolog tényleg ennyire gyönyörű. Eleinte persze minden szép és jó volt, amikor még a rózsaszín felhőcskék közt lebegtem, azonban ez az időszak elmúlt. Ez mindenkinél így van, hogy szerelemmel kezdődik, de a szerelem az idő múltával eltűnik, és helyette marad a szeretet. Az persze, már más kérdés, hogy mennyire erős. Az én oldalamról az volt, de ő kiölte belőlem.

A gép délután kettőkor landolt a LAX-on, ahonnan egy taxi vitt el az házamhoz. Mivel hamar jött az áthelyezés, a költözés, ezért az itteni kórházban dolgozó kollégák intéztek egy a munkahelyemhez közeli házat. Kicsit fura, hogy még nem láttam, hogy nem én választottam, de megmondom őszintén, hogy ez végképp nem tud izgatni, hogy hogyan is néz ki, mert minden ami leköti a figyelmem az, hogy Los Angeles utcáin autókázom. Mi van, ha valahol meglátom őt? Mi van akkor, ha nem veszem észre, de ő kiszúr engem? A válasz egyszerű: megöl. Hogy a francba éljek, és dolgozzak itt? Valaki mondja meg! Mindenki nagyonis tisztában van azzal, hogy mit éltem át, hiszen ők segítettek eltűnnöm. Erre visszahívnak. Nem is tudom, hogy hová tették az eszüket. Igaz, hogy három év alatt változott a külsőm, és még a nevem is megváltoztattam, de ő fel fog ismerni, és ebben biztos vagyok. Bármikor behozhatnak valakit a balesetire. Mi van akkor, ha ő is ott lesz?

-         Megérkeztünk kisasszony. – Szólt a sofőr. –

-         Ó rendben. Köszönöm. – Mondtam, pénzt nyújtottam át neki, majd kikászálódtam a kocsiból. A bőröndjeim, amelyeket délután pakoltam össze, a csomagtartóban lapultak, ezért a sofőr is kiszállt, és segített kipakolni a csomagtartóból. Természetesen ezt is megköszöntem neki, majd ránéztem a hatalmas épületre. Persze, hogy nem kertesházat kaptam.

Elővettem a telefonom, és megnyitottam az üzenetet, amiben elküldték nekem, hogy a negyedik emeleten van a lakásom. Beléptem az ajtón, ahol azonnal éreztem a légkondi jótékony hatását, majd fellifteztem. Kilépve a kabinból, láttam három ajtót. Valamelyik az enyém… Közelebb mentem, hogy elolvassam a neveket, így láttam meg a második ajtón a Lilian Johnson nevet. Remek. Előhalásztam a kulcsokat, majd benyitottam. Szerény berendezése volt, éppen csak annyi, ami nagyon szükséges. Amint a melbournei házamat sikerül eladnom, veszek ide bútorokat. Ledobtam a bőröndöket, majd ráülve az egyikre újból a fejemet fogtam, s töprengtem.

Az elkövetkezendő egy hét alatt sikerült eladnom az Ausztráliában lévő házamat, annak az árán vettem egy normális ágyat, a nappaliba egy kanapét és egy tévét, valamint néhány konyhai kelléket. A többit ráraktam a számlámra, hogy csak legyen ott, hogy ha bármire szükségem lenne, bármikor hozzáférhessek. Dolgozni rettegve jártam, mert folyton azt néztem, hogy vajon hol van egy gyanús személy, látok-e valakit leselkedni, de ez nem történt meg. Ettől függetlenül még meglehet, hogy valaki figyel, mert nem biztos, hogy a ház előtt fog szobrozni, és bámulni. A kórházban mindenki kedvesen köszöntött, megölelgetett, össze vissza puszilgatott, és a kezemet szorongatva ecsetelte, hogy mennyire sajnálja, hogy vissza kellett jönnöm. Sikerült kideríteni, hogy új főorvosunk lett, akinek úgy nagyvonalakban elmondták miért is vagyok a Los Angelesi kórházba bejelentett dolgozó, de miért dolgozom Ausztráliában. Ez azonban nem volt elég neki, mert azt mondta, hogy a magánélet nem összeegyeztethető a kórházzal, és a betegekkel. Remek. Már az első napomon volt egy beszélgetésem vele, amikor is megpróbáltam meggyőzni, hogy engedjen vissza, de nem jártam sikerrel. Magasról tett rá, hogy azzal, hogy visszahívott az életemmel játszik. Ennyit a pasikról. Komolyan egy sem normális. Legalábbis ritka a kivétel.

Az alvással is problémám volt, mert minden éjjel folyton ugyanazt álmodtam. Minden nap mentem szorgalmasan dolgozni, figyeltem a gyanús alakokat, míg nem egyszercsak a régi nevemen szólított. Én azonnal megpördültem, hogy ránézzek, mintha nem ismerném fel a hangot, mire csak a pisztoly csövét látom, s egy dörrenést hallok, mert elsüti. Ilyenkor mindig zihálva ébredek fel, Ülök az ágyamban, s rendszerint sírva fakadok. Az álom mindig annyira valóságosnak tűnik, és én mindig azt hiszem, hogy rám talált. Valószínűleg csak az idegesség, és a félelem jön ki rajtam, s álmomban minden megelevenedik.

A mai egy ugyanilyen nap volt. Minden pontról pontra úgy történt az álmomban, ahogyan egy hete minden nap. Szerencsémre, most sikerült hatig aludnom, így kikászálódtam az ágyamból, bevetettem, s a fürdőbe mentem abban reménykedve, hogy a zuhannyal az agyam is átmoshatom, nem csak a testem.

Legnagyobb sajnálatomra, ez nem történt meg. Hiába áztattam magam fél órán át a vízsugár alatt, semmire nem mentem vele, mert az emléke, a félelem, és az álom, ugyanúgy megmaradt benne. Igaz, hogy valamennyire megnyugtatott, de attól még nem tudtam félretenni a tényt, hogy bármikor, bárhol lecsaphat rám. Megtörölköztem, fölvettem egy térdnadrágot, egy kék felsőt és egy fehér sarut, majd a konyhába mentem főzni egy kávét. Amióta ideköltöztem, bögréstől iszom az alváshiány miatt. A legrosszabb az, hogy a betegekhez figyelem és pontosság kell, nem pedig egy kómás zombi, aki bármelyik percben bealudhat. Még csak az hiányzik nekem, hogy műtét közben jöjjön ki rajtam a fáradtság, és még a végén miattam haljon meg valaki.

A kávém lefőtt, megcukroztam, tettem bele egy kicsi tejet, hogy ne legyen túl erős, majd szinte egy az egyben lehúztam. A csészét elöblítettem, így hét órára mindennel készen lettem. Magamhoz vettem a táskát, s elindultam a kórházba. Szerencsémre az autóm megérkezett két nappal ezelőtt, mert azt csak hajóval tudták áthozni ide, így lementem a föld alatti garázsba, beültem, indítottam, s már úton is voltam.

Beálltam a parkolómba, ami mondhatni kilométerekre volt a bejárattól, de úgy döntöttem, hogy még egy ideig nem zaklatom ezzel a főnököm, hiszen így is elég pipa lehet rám, hogy a múlthéten nyígtam neki, hogy helyezzen vissza. Mielőtt kiszálltam volna, a visszapillantó tükörben mindent alaposan végigpásztáztam, jobbra balra is ellenőriztem a környéket, majd amilyen gyorsan, de nem feltűnően lehetett, kiugrottam a kocsiból, becsuktam, és bementem a kórházba.

Őszintén szólva minden nappal egyre idegesebb lettem, hiszen nem mehet így örökké, hogy én berohanok az épületbe, beszaladok az irodámba, minden sarkot átfésülök, hogy nem bújt-e el valaki, majd a székemre rogyva, vagy az ajtónak dőlve nagyokat sóhajtok, hogy „Ez az, eddig még megúsztam.”

Ez természetesen most is pontosan így történt. A székemben ültem, s az asztallapra hajtottam a fejem. Jót tett hideg. Kifújtam magam, majd felvettem a fehér köpenyem.

Mindössze három kórlapot néztem át, amikor a csipogóm megszólalt a zsebemben. Második emelet 27-es kórterem. Megszorítottam a nyakláncomon lévő medált az emlékek miatt, majd mintha csak abból nyernék erőt magamnak, elindultam megnézni, hogy milyen esethez hívnak.       

3. Gond

Soha ne mond, hogy 'Ettől rosszabb már nem is lehet.', mert az élet mindig rácáfol.

3. fejezet

A szombati napomból hátralevő rész egyszerűen fantasztikus volt. Gubbasztottam a szobámban, és bömböltem. Csoda, hogy árvíz nem keletkezett. A hatvan darabos zsepiből maradt mindössze három. Ekkor határoztam el, hogy én bizony befejeztem. Hiszen könyörgöm! Van értelme sírni egy sztár után, akivel mellesleg nem történt semmi? A válasz: Nincs. Éppen ezért töltöttem az egész vasárnapomat takarítással. Pakoltam, törölgettem, függönyt mostam, lehúztam az ágyneműt, beraktam egy adag ruhát a mosógépbe, átrendeztem a házat, aztán visszarendeztem. Közben egész végig idióta popsztárok zenét hallgattam, akiket a normál életben semmibe nem nézek. Nagyon kevés a kivétel, aki nem tartozik a sztárocskák elnevezésű kategóriába. Természetesen eleinte az ő számaikat hallgattam, de hamar ráuntam, így váltottam át a többi stílusra. Miközben leszedtem a függönyt, és eljutottam vele a fürdőbe, addig haraptam pár falatot a szendvicsemből, amit szintén a többi művelet elvégzése közben gyártottam.

Tíz perccel később, csípőre tett kézzel álltam a lakásban, s elégedetten szemléltem a házat. Minden csillogott villogott. Szerintem ebben a házban soha nem volt még akkora rend és tisztaság, mint amilyet a mai nap folyamán összehoztam Örültem, hogy végre befejezhettem, mert már alig álltam a lábamon. Borzasztóan fáradt voltam, így utam a zuhanyzóhoz vezetett, hogy mindössze néhány perc alatt lemossam magamról a nap fáradalmait, hogy aztán bedobjam magam az ágyamba.

Kiszálltam a kabinból, fölvettem a pizsamám, s mosolyogva léptem be a szobámba, de az öröm jele, hamar lefagyott az arcomról.

-         Francba! – Szitkozódtam hangosan. Igaz, hogy lehúztam a huzatot az ágyamról, de nem tettem rá újat. Néhány másodpercre eltöprengtem, hogy most mihez kezdjek, aztán egy vállrándítással elintéztem a dolgot, s másnapra halasztva az ágyneműhúzást, bezuhantam az ágyba.

***

Reggel kipihenten ébredtem, s nyoma sem volt a szombati kiborulásomnak. Üde és friss voltam. Talán a tisztaság érzete keltette bennem. Mindenesetre örültem neki. Fölvettem egy farmert, és egy fehér pólót, mindent beledobáltam a táskámba, s azonnal kocsiba vágódtam, mert máris késésben voltam.

A gyomrom korgása jelezte, hogy talán enni sem ártana mit, de úgy döntöttem, hogy majd eszek valamit a kórház büféjében. Jobban rátapostam a gázpedálra, majd néhány idiótát megelőzve szabad utat kaptam a kórházig. Most kellett volna úgy vezetnem, mint a taxi, vagy a szállító. Vezethetnék úgy, de nyilvánvalóan megbüntetnének érte, úgyhogy inkább visszavettem ebből az ötletből, s normál tempóban vezettem. Teljesen mindegy már. Ha tíz percet kések, akkor is kapok, ha tizenötöt, akkor is.

Leparkoltam a parkolóban, kiszálltam az autóból, becsuktam a kocsit, majd a büfé felé vettem az irányt.

-         Mi ez a nagy öröm Lil? – Kérdezte a büfésnéni. –

-         Semmi különös, csak jó kedvem van. – Mosolyogtam rá mégjobban. – Ne haragudjon, de nem tudok most beszélgetni, mert már így is elkéstem. Viszont látásra.

-         Viszlát. – Köszönt el tőlem, s míg az irodám felé tartottam, végig azon morfondíroztam, hogy vajon tényleg ennyire látni lehet rajtam a boldogságot. –

Az irodámban megettem a két fánkot amit vettem, s az automatából hozott kávéval öblítettem le. Épp jóllakottan simítottam végig a hasamon, amikor Susan rontott be. Istenem már! Le fogom szoktatni arról, hogy csak úgy kopogás nélkül rámtörjön. –

-         Nem muszáj kivinned az ajtókeretet is, mert a kártérítést te fogod kifizetni. – Mondtam enyhén nyersen. –

-         Bocsi, csak szólni akartam, hogy a főorvosnő mondta nekem, hogy küldjelek be az irodájába.

-         Rendben kösz. – Sóhajtottam egyet, majd elsétálva mellette, a főnök irodájába tartottam. Most tényleg behívat azért amiért elkéstem? Tettem fel a kérdést magamban, de nem érkezett válasz.

Bekopogtam, s vártam.

-         Szabad. – Szólt egy hang az irodából. –

-         Jó reggelt. – Köszöntem, amint beléptem. –

-         Foglaljon helyet Lilian. –Mondta nekem. Ajaj. Ez gyanús. Tényleg nagyot fogok kapni. Minden esetre szófogadóan lehuppantam egy székbe, szembe vele. –

-         Áthelyeztem magát Los Angelesbe. – Mondta, bennem pedig megállt az ütő. –

-         Tessék? – Nyögtem ki, s úgy éreztem menten megfulladok. –

-         Ott van a hivatalos munkahelye, így jogukban áll visszahívni magát.

-         De… de nem tehetik! Kérem! – Néztem rá pánikoltan. –

-         Nem tehetek mást. – Mondta szomorúan. –

-         De ha én oda… ha én oda visszamegyek… én nem mehetek! Tudja nagyon jól, hogy annak nagyon rossz vége lenne, ha visszamennék.

-         Tudom, higgye el, tudom. Ezért is próbáltam mindent elkövetni az ügy érdekében, de nem tágítottak.

-         Te jó Isten! – Temettem kezembe immáron könnytől áztatott arcomat. Nem mehetek oda vissza! Bármit, csak azt nem. Nem fogok a halálomba futni! Soha! Kizárt!

-         Nyugodjon meg, kérem.

-         Nyugodjak meg? –Pattantam fel a székről, s tekintettem ölni tudtam volna ezért a mondatért. Mindig utáltam, ha olyankor mondták, hogy „nyugi”, amikor baszottul ki voltam borulva. – Mi az, hogy nyugodjak meg?! Tisztában van vele, hogy én ide menekültem! Ez volt az egyetlen esélyem arra, hogy éljek! Tudja nagyon jól, milyen múltam van! Ha én oda visszamegyek… nem inkább bele sem gondolok mi lesz. – Visszarogytam a székre, s üveges tekintettel meredtem magam elé. Visszamenni. Te jó ég!

Az egész testem bizsergett a félelemtől, összeszorult a torkom, már most éreztem a fojtogatást. Engem ott meg fognak ölni. Én nem fogom túlélni. Eleredtek a könnyeim, s közben videóként vetült elém, ahogyan hazamegyek összecsomagolok, kimegyek a reptérre, majd… Nem!

-         Biztos, hogy nincs más mód? – Kérdeztem, utolsó reményfoszlányomba megkapaszkodva. Reméltem, hogy csak álmodom.

-         Sajnálom Lilian. Ha bármiben segíteni tudok, csak szóljon.

-         Rendben! Akkor intézze el, hogy ittmaradjak! . Néztem rá szúrós szemmel. –

-         Nem tehetem. Szerdán kezd a Los Angeles-i kórházában. Itt végzett. Csomagoljon össze, s induljon el. – Ez volt az utolsó mondata, mert én felálltam, és kijöttem az ajtón. Mint valamiféle kísértet, úgy mentem az irodámba. A félelem lesokkolt, megbénított. Magamra csuktam az ajtót, mert senkire nem voltam kíváncsi, s mérlegelni kezdtem a lehetőségeket. Először is, tény, hogy nincs annyi pénzem, hogy itt maradjak úgy, hogy nem is dolgozom. Másodszor pedig, nincs más választásom. Ebből nincs kiút. Maximum megpróbálom majd elkerülni Őt. Majd mindent megteszek, hogy nehogy bárki felismerjen, vagy kiküldjön egy balesethez, ahol Ő helyszínel. Majd lesz valahogy.

Sóhajtottam egy nagyot, majd fölemeltem a kagylót, hogy lefoglaljak egy járatot. Voltak amik hat órakor, vagy hétkor indultak, de korainak tartottam, mert az időeltolódás miatt, nem reggel hatra szerettem volna odaérni, így inkább lefoglaltam egyet, ami 8:20-kor indult. A LAX-on fog landolni a gépem, elvileg 8:05-kor. Na igen… eléggé nagy az időeltolódás, mellesleg nem csak ez a nagy, hanem az ára is. Kemény 1750 $. Remek. Gyönyörűen lehúzzák a számlámat.

A következő fél órában hol a fejemet fogtam, hol kétségbeesetten rogytam le a székre, hol sírva pakoltam össze egy dobozba. Esküszöm ettől már rosszabb nem is lehet… vagyis lehet. Ha Los Angelesben összetalálkozom vele, nem csak meg fog próbálni megölni, hanem meg is fogja tenni. Ebben pedig halálosan biztos vagyok. Fura, hogy az ember azt hinné, elmenekülhet a problémái elől, pedig nem, mert addig, míg le nem zárod, mindig rád fognak találni. Teljesen mindegy, hogy hol vagy, vagy hogy hová menekültél, mert ez elől képtelenség megmenekülni, mert egy életen át a nyomodban lesz, vagy ha kell meg is előz néhány lépéssel, hogy aztán épp amikor már úgy érzed, hogy te értél be a célba, addigra már ott várjon rád.     

Hajrá, hajrá Linkin Park!

Szavazzunk!

Van egy oldal, ahol az 50 legjobb L.A. bandát lehet megszavazni. Eddig kedvenc bandánk a második helyen állt, mostmár azonban lecsúsztak a harmadik helyre. Tegyünk ellene! Még nincs minden veszve, hozzuk fel őket a legjobb helyre. A link:

http://www.latimesmagazine.com/2011/06/50-best-la-bands.html

szavazás menete:

Ha megnyitjátok az oldalt, legelőször láttok egy téglalapot a 50 Best L.A. Bands felirattal.

Alatta láttok mégegy téglalapot, rajta egy bandával.

És ez alatt láttok egy harmadik fekete téglalapot Who is the best homegrown band felirattal. A tégalalp közepén láttok egy please choose fület, ott kiválasztjátok a Linkin Parkot, majd a vote gomb megnyomásásval leadjátok a voksot.

Köszönöm, hogy segítetek. :)

puszi M.

2. Remény

                  

                   "A remény felesleges ábránd"

                  

                   2. fejezet

Szombat. Végre már! Éppen itt volt az ideje. A tegnapi nap, egy totális katasztrófa volt. Behoztak jó néhány embert, akik túlzásba vitték a bulizást, és nekünk kellett őket valamennyire helyrehozni. Chester után esélyem sem volt, hogy akár csak egy picit is jobban tudjak koncentrálni. Mindent elrontottam, ügyetlen voltam, és mindenkinek az idegeire mentem a szerencsétlenkedésemmel, pedig egy orvosnak precíz munkát kell végeznie mindig, minden körülmények között, erre én mindent elbaltáztam. A többiek valósággal felsóhajtottak, amikor véget ért a műszakom, és végre nem lábatlankodtam ott. Itthon első dolgom volt beesni az ágyamba, hogy egész éjszaka folyton felkeljek, és forgolódjak az ágyamban. Remek volt az éjszakám mondhatom. És mind ki miatt? Természetesen Chester miatt. Tény és való, hogy nagy hatással volt rám a találkozás. Nem úgy értem, hogy úr Isten! Találkozhattam életem szerelmével, hanem teljesen másképpen. Én nagyon tisztelem és becsülöm őt. Amilyen gyerekkora volt, az valami elképesztő. Nagyon kevés embernek van ennyire szomorú élete, mint amilyen neki volt. Teljes értékben megértem, hogy droghoz, cigihez, és alkoholhoz nyúlt, de ami megdöbbentő, hogy mire vitte az életben. Nem egy sáncban gubbaszt éppen a legolcsóbb pálinkával a kezében holt részegen, hanem igenis megpróbál élni. Bandában van, híres, és nagyon nagyon ügyes zenészek, megmutatja a tehetségét, és minden embernek megmutatja, hogy érdemes élni, és küzdeni. Komolyan lenyűgöz. Más embert, ha kicsi korában szexuálisan zaklatnak, a mentő viszi el heti egy alkalommal alkoholmérgezés miatt. Ő azonban képes volt megálljt parancsolni magának. Éppen erről szól a Breaking the habit című számuk. Mindig lenyűgözött. Megmutatta, mennyire erős, és hogy mire valók a barátok. Mert mellette álltak ebben az időszakban, és ott segítettek neki, ahol tudtak. Annyira kábult voltam, hogy már a számat tátva ültem az ágyam szélén úgy gondolkodtam. Megráztam a fejem azt remélve, hogy ezáltal kipotyog a fejemből az a sok pici Bennington, ami az agytekervényeim közt szaladgál, így elvonva a figyelmem minden másról. Úgy döntöttem, hogy ennek véget vetek. Leültem a nappaliban a földre, fogtam egy cetlit, és elkezdtem feljegyzetelni néhány dolgot, amit feltétlenül meg kell vennem. Úgy döntöttem, hogy elnézek majd egy boltba is. Kellene néhány nyári holmi, na meg egy két pár cipő is. Igaz, hogy a munkám miatt nem tudok sok helyre eljárni, így nem tudom magam mindig kicsípni, de attól még nem árt a tudat, hogy ott lapulnak a szekrényben készen arra, hogy bármikor magamra kaphassam őket. Egészen izgatottá váltam. Hirtelen kedvem támadt ehhez a kis vásárlási körúthoz. Bementem a fürdőbe, gyors zuhanyt vettem, kifésültem hosszú szőke hajamat, fölvettem egy farmer rövidnadrágot, hozzá pedig egy fehér pólót. Tudtam, hogy sokat fogok járkálni, ettől függetlenül mégis felvettem a magassarkúm. A kórházban egyébként sem totyoghatok 12 centis sarokban, akkor legalább ilyenkor hadd tehessem meg. Fogtam egy pici táskát, amiben elfért a pénztárcám, és a telefonom, majd a kulccsal a kezemben kimentem a házból, becsuktam az ajtót, s behuppantam a kocsimba. Természetesen BMW volt X5-ös. Gyakorlatilag teljesen mindegy volt, hogy milyen típus, csak legyen BMW. Imádtam őket. Imádtam a vezetést. Valamiét megnyugtatott. Bár a forgalom itt nagyon nagy, én mégis mindig a legnagyobb biztonságérzetben vezettem. Az övem nem kapcsoltam be, ami egy rossz szokás nálam. Zavar, hogy odaszorít az üléshez, hogy nem hagy nekem teret. Zenét kezdtem hallgatni. Már egy ideje nem foglalkozom azzal, hogy az emberek mit mondanak rám, amikor megállok a piros lámpánál, s ők átnézve az autóba azt látják, hogy egy liba tombol a kocsiban a Linkin Park zenéjére. Az In the end című számmal kezdtem a napot. Imádtam. Chester hangjától most is kirázott a hideg, együtt nyomtam a rappet Mike-al, közbe mutogattam is, ami biztosan vicces látvány lehetett. Aztán jött a refrén, amit Chez tudhatott magáénak, így duettet alkottunk. Elmosolyodtam magam, s még két számot hallgattam végig, amíg eljutottam a bevásárlóközpontig. Ott bementem, s első dolgom volt, hogy a ruhák felé vegyem az irányt. Egyik helyről ugrottam a másikra, végül úgy döntöttem, hogy veszek magamnak egy fehér combközépig érő passzos ruhát, aminek a mellrésze fekete, s közvetlenül a két szín találkozásánál volt egy fekete öv. Nagyon csinos volt. Elegáns, üzleties, és szexi. Bárhová felvehető. Aztán vettem a virágmintás felsőt. Mostanában meg voltam zavarodva ezekért. Vettem még egy fehér rövidnadrágot, aminek kicsit mély ülepe volt, szóval mérhetetlenül kényelmes és laza volt. Azonnal beleszerettem. Végül egy cipővel koronáztam meg a ruhavásárlást. Fekete magassarkú volt, és nem mellesleg nagyon dögös. Azonban amikor már ép az élelmiszerek felé vettem volna az irányt, megláttam egy balettcipőt is. Egy kis topánkát. Imádtam ezeket. Furcsa, hogy a két véglet vagyok. Vagy nagyon magasakat veszek, vagy totál laposakat. Érdekes. Mindenesetre innentől kezdve inkább rá sem néztem a kirakatokra. De persze megvettem a topánkát is. Képtelen lettem volna otthagyni. Ezután már megvettem azokat amiket felírtam a kis cetlimre, minden szükségeset beszereztem, majd bepakoltam a kocsim csomagtartójába, s indultam is hazafelé. Az egész délelőttöt ezzel ütöttem el, és kissé el is fáradtam, ami azon is meglátszott, hogy otthon, mindent behurcoltam a házba, kínkeservesen elpakoltam, s már mentem is a szobámba, hogy picit ledőljek. Még jóformán időm sem volt, hogy lehuppanjak az ágyamra, mert megcsörrent a mobilom, amit a konyhában hagytam a táskámban. Káromkodva álltam fel, és vonszoltam magam a konyhába. A kijelzőn egy ismeretlen számot láttam. Remek. Biztos valaki megint tévesen hívogat.

-         Mondd! – Szóltam bele enyhén nyersen a telefonba. –

-         Úh de morcos valaki. – Kacarászott egy férfi a vonal másik végén. –

-         Chester? – Kérdeztem döbbenten, amint felismertem a hang tulajdonosát. Ezer közül is megismerném a hangját. Te jó ég Chester! Úr isten mély levegő, mély levegő. –

-         Igen én vagyok. Csak nem megzavartalak valamiben, amiért ennyire bosszúsan vetted fel a telefont?

-         Csak épp hazaértem, ledőltem az ágyamra, de megcsörrent a telefon a konyhában, és még ki kellett vánszorognom onnan.

-         Ó ne haragudj.

-         Nem, nem semmi baj. – Mondtam. A világért sem haragudnék rá. –

-         Miben fáradtál el ennyire? – Érdeklődte. Fura volt. Nagyon fura. A kórházban mindketten nagyon hivatalosak voltunk, magázódtunk, most pedig mint az ezeréves haverok. Éppen ezzel magyaráztam azt is, hogy miért vigyorgok annyira, hogy majd betörik a képem, és miért járkálok zavartan a házamban. Csak örülök, hogy egy haverom felhívott, akivel már rég beszéltem. Ennyi. Igaz hogy nem, rég beszéltem vele, hanem még csak egyszer, de nem baj. –

-         Csak a szokásos szombati bevásárlás. Eléggé ki tud fárasztani. És te mit csináltál?

-         Ó… - Komorodott el hirtelen. – Nos, épp ez az amiért hívlak. A koncertezésnek itt vége, haladnunk kell, szóval nem a te kórházadban veszik le a gipszet a kezemről, mert addigra már rég nem itt leszek. –

-         Ó… - Komorodtam el hirtelen én is, de aztán úgy tettem, mintha mi sem történt volna. Nem akartam, hogy észrevegye, mennyire rossz nekem ez a hír. –

-         Nos, remélem a többi koncerted is jól fog sikerülni, és minden rendben lesz. Az ugrásokkal pedig csak óvatosan, ne ügyetlenkedj annyit. – Kuncogtam. -

-         Nagyon poénos vagy. – Mondta komolyan, de hallottam a hangján, hogy vigyorog. – De én sajnálom, hogy így nem tudunk találkozni.

-         Nos… én is, de ez van. Majd egyszer. – Ennek kicsi az esélye. Folyton úton van, egyik országból ingázik a másikba, mellesleg két héten belül már azt sem fogja tudni, ki az a Lilian Johnson. –

-         Igen. Még biztos vagyok benne, hogy fogunk találkozni.

-         Aha. – Én nem voltam erről úgy meggyőződve mint ő. De szerintem ez egyértelmű. –

-         Hé kislány! Nyugi, higgy nekem.

-         Én hiszek neked. Meg hát túlélem. Nem ismertük meg egymást, hiszen csak egy kis időt beszélgettünk, akkor is hivatalos dolgokról, szóval nem lesz nehéz, hogy elengedjelek. – Baszki! Ezt most komolyan hangosan kimondtam? Te jó ég! A hülyének is lejön, hogy csak magamat áltatom ezzel a szöveggel, mert rohadtul nehéz lesz őt elengednem. Ő a mindenem. Megszorítottam a nyakamban lévő láncot, amin ott csüngött az LP medál. –

-         Ne izgulj, fog ez még változni. Most mennem kell. Nemsokára indul a gépem. Légy jó, vigyázz magadra, szia. – Azzal letette a telefont. –

-         Szia. – Mondtam a süket telefonnak, majd eleredtek a könnyeim. Nagyon rossz volt. Abban reménykedtem, hogy amikor majd a gipszet leveszem a kezéről, kicsit beszélgethetünk, úgyis eltart egy ideig, hogy utána meghív esetleg egy kávéra, hogy még többet megtudhassak róla, aztán tartanánk a kapcsolatot, és… Istenem! Talinda! Lil, azonnal állítsd le magad! Te nem vagy normális! Felesége van, te pedig itt bömbölsz, hogy nem beszélhetsz, és nem találkozhatsz többé az Ő férjével! Nem is értem miért adta át Susan az ügyet nekem. S bár én azt vallom, hogy minden okkal történik, ebben nem volt semmi normális ok. Talán csak annyi, hogy az lett volna a lényeg, hogy találkozhassam vele, hogy láthassam azt, akiért epekedem, hogy végre ne csak a képernyő tükrözze őt. De persze, hogy én többet képzeltem bele. Gyűlöltem ezt a tulajdonságomat, hogy reménykedtem. Mindig ezt teszem. Mindig! Aztán persze hogy a képemre vágódtam. Időközben kezdett elapadni a könnyem, nyugtatgattam magam, s kimentem az udvarra, hogy kiszellőztessem az agyam, s visszakapjam régi önmagam. De amikor lefeküdtem a fűbe, s a felhőkbe próbáltam valamilyen alakot belelátni, egy repülő húzott el felettem, én pedig irdatlanul zokogni kezdtem. Újra látnom kellett, ahogy eltűnik a szemem elől, ahogyan kisétál az életemből, ezzel újra a tudtomra adva, hogy ő sosem lehet az enyém.        

1. Tiszta törés

"Ha azt hitted, hogy az álmok sosem válnak valóra, nagyot tévedtél."

1. fejezet

Az irodámban ülve, már tűkön ülve vártam. Tudtam, hogy ha ekkora kaliberű koncert van a városban, akkor biztos, hogy tömve lesz a kórház. Az emberek, ha csak meghallják a két szót: Linkin Park, megőrülnek. Több ezren elmennek a banda fellépésére, ahol kitombolhatják magukat.

-         A francba már! – Morogtam hangosan.  Imádtam a Linkin Parkot, és én is ott akartam lenni, ehelyett itt dekkolok a kórházban, és várom, hogy mikor hozzák be az embereket a koncertről, mert ők ilyenkor megtehetik azt, amiről én csak álmodom. Én is ott akartam lenni, hogy szabadon tombolhassak, anélkül, hogy bárki hülyének nézne, hogy átadhassam a testem a ritmusnak, hogy együtt énekelhessek Mike-al és Chesterrel. Ó, igen Chester. – Sóhajtottam hangosan, majd az asztalomra borultam. Amióta benne van a bandában, azóta imádom. Eleinte mindig Mike kötötte le minden figyelmem. Amint hozzákezd rappelni, eszemet vesztem. Senki más nem tud így, mint ő. Mike igazán átadja magát a ritmusnak, élvezi, hogy színpadon lehet, imádja a tömeget, a közönséget, és elképesztően beleéli magát. De aztán jött Chester, aki mindent felborított. Amikor meghallottam a hangját, megszűnt a világ számomra. Valamiért ez egy elmondhatatlan érzés. Egyszerűen csak kiráz tőle a hideg, úgy érzem, szárnyalok, s hogy boldog vagyok. A legjobb az egészben az, hogy más embereknek fölveszik a zenéjüket a stúdióban, príma a hangzása, de egy koncerten hallgathatatlan. De Chez hangja ugyanolyan a felvételen és a koncerten is. Valamint itt a kínálkozó lehetőség, hogy Melbourneben koncerteznek, erre épp ilyenkor osztanak be engem is remek. Hirtelen sírhatnékom támadt. Annyira boldog lettem volna, ha láthatom Chestert, hiszen azért az mégiscsak más, ha élőben láthatom, mert eddig csak a képernyő előtt tátottam a szám. Vajon milyen lenne hallani a hangját? Vajon mély és rekedtes? Vagy vékony és tiszta? Áh a francba is! Fejezd be most rögtön! Inkább menj, és ellenőrizd a betegeidet, hogy mindegyiknek stabil-e az állapota! – Kiadtam magamnak az utasítást, majd egy mosolyt az arcomra erőltetve fogtam a kórlapokat, hogy megnézzem a pácienseket. Hozzám beosztva egy öreg néni volt, aki mellett a férje ült, s a kezét simogatva nyugtatta, a másik egy fiatal fiú volt, aki gördeszkázás közben elesett, és eltörte az orrát, valamint egy fiatal nő. Folyton fejfájásra panaszkodott, így behoztuk kivizsgálásra. Természetesen nem csak bekukkantottam az ajtajukon, hanem be is mentem hozzájuk, váltottam velük néhány szót, majd továbbálltam. Amikor mindenkit alaposan átvizsgáltam, s meggyőződtem róla, hogy tökéletesen rendben vannak -már amennyire ez lehetséges egy kórházban-, visszamentem a kis birodalmamba. Legalább egy órára elterelődött a figyelmem. Éppen hogy letettem volna a seggem, Susan rontott be az irodámba, mindenféle kopogtatás, vagy előrejelzés nélkül.

-         Van valami probléma? – Kérdeztem felvont szemöldökkel, mire ő kis híján ráfeküdt az asztalomra úgy, hogy az arcunk egyvonalban legyen, s csak öt centi válasszon el minket. Nem szeretem, ha valaki ennyire közel jön hozzám, de most annyira meglepődtem, hogy még csak hátrébb sem tudtam húzódni, elvégre rá nem vall ez a viselkedés. –

-         Nem, nincs semmi probléma, csak gondoltam szólok, hogy Chester Bennington vár rád a 27-es kórteremben. – Ahhoz képest, hogy milyen hévvel tört rám, ezt halálos nyugalommal mondta. –

-         Ne szórakozz velem rendben? Tudod jól, hogy mennyire ott akartam lenni azon a kurva koncerten, szóval ne húzd az agyam kérlek. -

-         Akkor elmondom érthetőbben. A koncerten baleset történt, és Chester eltörte a kezét. Az előadás befejeztével rögtön idejöttek, a főorvosnő pedig szólt nekem, hogy menjek lássam el. De mivel én ennyire nagylelkű vagyok, átadom neked az esetet. -

-         Te jó ég Sue! Miért nem ezzel kezdted? – Öleltem magamhoz, majd amint elengedtem, azonnal magamra rángattam a köpenyem. – Nagyon súlyos? Mi történt?

-         Én semmit nem tudok, ne kérdezd.

-         Ó istenem köszönöm! Mármint nem a balesetet, hanem, hogy végre láthatom őt. – Elkerültem barátnőm tekintetét, majd a kórterem felé vettem az irányt. Mielőtt még bementem volna, kértem egy aktát mibe majd feljegyezhetek mindent, vettem egy mély levegőt, és benyitottam. Igyekeztem komolynak tűnni, és tárgyilagosan viselkedni, nem pedig mint egy megszállott, aki most látja először élete szerelmét. Szerintem senki nem veszi túlzásnak, ha azt mondom, élőben még helyesebb. Félretettem őrülten vágtázó szívemet, a vadul kavargó gondolataimat és egy széket magammal húzva, leültem elé.

-         Dr. Lilian Johnson vagyok. Ön pedig ha jól tudom, Mr. Bennington.

-         Igen. – Válaszolta. A hangja nem tartozott sem a mély, vagy magas, rekedtes vagy tiszta kategóriába. Az ő hangja férfias volt, és egy szóval tökéletes. –

-         Csak arról értesítettek, hogy eltörte a kezét, szóval avasson be a részletekbe, hogyan is történt. – Miközben ezt mondtam óvatosan felemeltem a jobbkezét, ügyelve, hogy ne érjek a csuklójához, majd az asztalra helyeztem, hogy megnézhessem. –

-         Egy ugrásom rosszul sikerült, és hátrafelé kezdtem esni, de letettem a kezem, így ráestem.

-         Hmm… meg kellene röntgeneztetni. Tegye ide a kezét és ne mozgassa. Néhány perc, és készen leszünk. Csak így tudok pontosabb információt mondani a törésről. Szerintem nem vészes, tehát helyrehozható, de nem tudok semmi biztosat mondani… még. – Büszke voltam magamra, hogy határozottak voltak a mozdulataim, pedig belülről remegtem, mint a kocsonya. Még mindig nem bírtam felfogni, hogy Chez ül velem egy helységben, én pedig a kezét babrálom, és még ha csak tárgyilagosan is, de beszélgetünk. Azonban olyannyira el voltam foglalva a látszat megtartásával, hogy amikor lehajoltam, hogy elindítsam a gépet, nem vettem észre, hogy a Linkin Parkos medál kicsusszan a felsőm alól, ezzel megmutatva magát Chesternek. Mielőtt még azonban gyorsan eltehettem volna, Ő az ép kezével két ujja közé csippentette a parányi medált, s ide oda forgatta. Halvány mosoly jelent meg a szája sarkában, s kezét még mindig túl közel tartva hozzám rám emelte a tekintetét. –

-         Linkin Park rajongó? – Kérdezte kissé meglepetten, mire engem elöntött e pír. Nagyon ritkán pirulok el, de ez most ilyen kivételes eset volt. –

-         Nagyon szeretem a zenéjüket. Számomra mindig a szabadságot, és megnyugvást jelentette. Az, ami lezajlik egy klipben, és a színpadon, engem is arra ösztönöz, hogy kitörjek, hogy feledkezzek meg a világról. – Elmondtam a mondatom, majd egy vállvonással kivettem a kezéből a medált, s visszacsúsztattam a helyére. Ahelyett, hogy őt néztem volna, inkább a gépre meredtem. Minden erőmmel azon voltam, hogy lecsillapítsam magam, és megpróbáltam nem érezni magamon Chester tekintetét. Eléggé nehéz volt hidegen hagyni, de attól még azon voltam, hogy ne bámuljam. Persze ő nem zavartatta magát. Amikor elkészült a röntgenkép, a lámpához emeltem, s átvizsgáltam.

-         Nos, ez valóban eltört. De helyre hozható. Visszatesszük a csontot, és begipszeljük.

-         Rendben.

-         Szólok Dr. Masonnek, aki majd elvégzi a gipszelést, és helyrerakja az elmozdult csontot. Eközben én pedig megírom a szükséges papírokat, valamint egy beutalót is, hogy mikor kell visszajönni leszedni a gipszet. – Azzal hátat fordítva kimentem a teremből. Szinte futólépésben tettem meg az utat az említett doki irodája felé.

-         Hello Josh. A 27-esben törött csukló. Helyre kellene rakni, és gipszelni. Ráérsz most?

-         Persze, máris indulok. A te beteged?

-         Igen az enyém. – Uh. Még a hideg is kirázott. Chester az enyém… még ha a kórház négy fala közt is. Állítsd le magad! Felesége van te idióta! Épp korholtam magam, mire Josh hadonászni kezdett előttem. –

-         Bocs, csak elgondolkodtam.

-         Látom. – Mosolyodott el. – Súlyos?

-         Egyáltalán nem. Nem lesz nehéz feladat. Te menj, én pedig viszem a papírokat. – Bólintott, s a megbeszéltek alapján cselekedtünk. Persze az irodámban legurítottam egy pohár vizet, hogy picit megnyugodjak, nem sokat használt. Nem is emlékszem, hogyan jutottam el a kórterembe, és hogyan írtam meg a papírt, mert már csak arra eszméltem, hogy nézem Josh munkáját, és Chester minden felszisszenésénél, én is felszisszenek, vagy megrándulok. Annyira a bűvkörébe vont, hogy mindenről megfeledkezve bámultam, s elemeztem minden porcikáját. Határozottan jól nézett ki. Fehér pólója a sötét nadrággal kimondottan passzolt egymáshoz, haja rövidre nyírt volt, mint ahogy azt már megszokhattuk tőle, s most ahogy elnéztem megjegyeztem magamban, hogy izmos is. Nem egy izomagy, aki minden napját kondigépek közt tölti, és szteroidokat szed, hanem pont jó. Pont olyan amilyet én szeretek. Milyen jó lehet Talindának, hogy akkor bújuk hozzá, amikor kedve tartja, akkor csókolja meg, amikor akarja, hogy vele mindent megtehet, én pedig nem. Elszorult a torkom a gondolatra. –

-         Készen is vagyunk. Legközelebb óvatosabban ugráljon Mr. Bennington. – Mosolyodott el Josh, s ez Chezt is mosolygásra késztette. Igyekeztem másfelé nézni, mert olyan állapotban szerettem volna még lenni, hogy beszélni is tudjak, ne csak hebegjek. Mire rendbeszedtem magam, addigra Ő már előttem állt, s hatalmas mélybarna tekintetét az enyémbe fúrta. –

-         Megkaphatnám a telefonszámát Dr. Johnson? Csak azért, hogyha lenne bármilyen kérdésem a gipsszel kapcsolatban? – Hevesen magyarázni kezdett. Biztos voltam benne, hogy Josh mindent elmondott neki, és nincsenek kérdései, valamint a gipsz leszedésének időpontja is föl van írva a papírra, tehát egyetlen szavát sem hittem el, már csak a huncut vigyora miatt sem, ami kiült az arcára. Ennek ellenére, lefirkantottam a számom a papírra egyetlen szó nélkül, majd a kezébe nyomtam. Erre kaptam egy diadalittas vigyort. Nem értem minek örült ennyire. Szinte hipnotizált, s bárki számára egyértelmű, hogy gondolkodás nélkül megadom a számom Chesternek, szóval nem tudom mire számított. – Köszönöm. – Mondta. – Örülök hogy megismerhettem, a viszont látásra. – Búcsúzott el tőlem egy lágy mosoly kíséretében. –

-         Ez a munkám. Én is örülök. – Jobban mint hinnéd. Azzal végignéztem, ahogy kisétál az ajtón, s ezáltal eltűnik előlem. Hatalmas sóhajjal indultam az irodámba, hogy valahogy lenyugtassam magam, és átgondoljam a történteket. Mert bár boldog vagyok, hogy találkozhattam vele, és büszke vagyok magamra, amiért sikerült tartanom a határozottságom, ez a találkozás mégis szívfájdítóan hatott rám, mert szemmel kellett tartanom azt a tényt, hogy ő sosem lehet az enyém…