2. Remény

                  

                   "A remény felesleges ábránd"

                  

                   2. fejezet

Szombat. Végre már! Éppen itt volt az ideje. A tegnapi nap, egy totális katasztrófa volt. Behoztak jó néhány embert, akik túlzásba vitték a bulizást, és nekünk kellett őket valamennyire helyrehozni. Chester után esélyem sem volt, hogy akár csak egy picit is jobban tudjak koncentrálni. Mindent elrontottam, ügyetlen voltam, és mindenkinek az idegeire mentem a szerencsétlenkedésemmel, pedig egy orvosnak precíz munkát kell végeznie mindig, minden körülmények között, erre én mindent elbaltáztam. A többiek valósággal felsóhajtottak, amikor véget ért a műszakom, és végre nem lábatlankodtam ott. Itthon első dolgom volt beesni az ágyamba, hogy egész éjszaka folyton felkeljek, és forgolódjak az ágyamban. Remek volt az éjszakám mondhatom. És mind ki miatt? Természetesen Chester miatt. Tény és való, hogy nagy hatással volt rám a találkozás. Nem úgy értem, hogy úr Isten! Találkozhattam életem szerelmével, hanem teljesen másképpen. Én nagyon tisztelem és becsülöm őt. Amilyen gyerekkora volt, az valami elképesztő. Nagyon kevés embernek van ennyire szomorú élete, mint amilyen neki volt. Teljes értékben megértem, hogy droghoz, cigihez, és alkoholhoz nyúlt, de ami megdöbbentő, hogy mire vitte az életben. Nem egy sáncban gubbaszt éppen a legolcsóbb pálinkával a kezében holt részegen, hanem igenis megpróbál élni. Bandában van, híres, és nagyon nagyon ügyes zenészek, megmutatja a tehetségét, és minden embernek megmutatja, hogy érdemes élni, és küzdeni. Komolyan lenyűgöz. Más embert, ha kicsi korában szexuálisan zaklatnak, a mentő viszi el heti egy alkalommal alkoholmérgezés miatt. Ő azonban képes volt megálljt parancsolni magának. Éppen erről szól a Breaking the habit című számuk. Mindig lenyűgözött. Megmutatta, mennyire erős, és hogy mire valók a barátok. Mert mellette álltak ebben az időszakban, és ott segítettek neki, ahol tudtak. Annyira kábult voltam, hogy már a számat tátva ültem az ágyam szélén úgy gondolkodtam. Megráztam a fejem azt remélve, hogy ezáltal kipotyog a fejemből az a sok pici Bennington, ami az agytekervényeim közt szaladgál, így elvonva a figyelmem minden másról. Úgy döntöttem, hogy ennek véget vetek. Leültem a nappaliban a földre, fogtam egy cetlit, és elkezdtem feljegyzetelni néhány dolgot, amit feltétlenül meg kell vennem. Úgy döntöttem, hogy elnézek majd egy boltba is. Kellene néhány nyári holmi, na meg egy két pár cipő is. Igaz, hogy a munkám miatt nem tudok sok helyre eljárni, így nem tudom magam mindig kicsípni, de attól még nem árt a tudat, hogy ott lapulnak a szekrényben készen arra, hogy bármikor magamra kaphassam őket. Egészen izgatottá váltam. Hirtelen kedvem támadt ehhez a kis vásárlási körúthoz. Bementem a fürdőbe, gyors zuhanyt vettem, kifésültem hosszú szőke hajamat, fölvettem egy farmer rövidnadrágot, hozzá pedig egy fehér pólót. Tudtam, hogy sokat fogok járkálni, ettől függetlenül mégis felvettem a magassarkúm. A kórházban egyébként sem totyoghatok 12 centis sarokban, akkor legalább ilyenkor hadd tehessem meg. Fogtam egy pici táskát, amiben elfért a pénztárcám, és a telefonom, majd a kulccsal a kezemben kimentem a házból, becsuktam az ajtót, s behuppantam a kocsimba. Természetesen BMW volt X5-ös. Gyakorlatilag teljesen mindegy volt, hogy milyen típus, csak legyen BMW. Imádtam őket. Imádtam a vezetést. Valamiét megnyugtatott. Bár a forgalom itt nagyon nagy, én mégis mindig a legnagyobb biztonságérzetben vezettem. Az övem nem kapcsoltam be, ami egy rossz szokás nálam. Zavar, hogy odaszorít az üléshez, hogy nem hagy nekem teret. Zenét kezdtem hallgatni. Már egy ideje nem foglalkozom azzal, hogy az emberek mit mondanak rám, amikor megállok a piros lámpánál, s ők átnézve az autóba azt látják, hogy egy liba tombol a kocsiban a Linkin Park zenéjére. Az In the end című számmal kezdtem a napot. Imádtam. Chester hangjától most is kirázott a hideg, együtt nyomtam a rappet Mike-al, közbe mutogattam is, ami biztosan vicces látvány lehetett. Aztán jött a refrén, amit Chez tudhatott magáénak, így duettet alkottunk. Elmosolyodtam magam, s még két számot hallgattam végig, amíg eljutottam a bevásárlóközpontig. Ott bementem, s első dolgom volt, hogy a ruhák felé vegyem az irányt. Egyik helyről ugrottam a másikra, végül úgy döntöttem, hogy veszek magamnak egy fehér combközépig érő passzos ruhát, aminek a mellrésze fekete, s közvetlenül a két szín találkozásánál volt egy fekete öv. Nagyon csinos volt. Elegáns, üzleties, és szexi. Bárhová felvehető. Aztán vettem a virágmintás felsőt. Mostanában meg voltam zavarodva ezekért. Vettem még egy fehér rövidnadrágot, aminek kicsit mély ülepe volt, szóval mérhetetlenül kényelmes és laza volt. Azonnal beleszerettem. Végül egy cipővel koronáztam meg a ruhavásárlást. Fekete magassarkú volt, és nem mellesleg nagyon dögös. Azonban amikor már ép az élelmiszerek felé vettem volna az irányt, megláttam egy balettcipőt is. Egy kis topánkát. Imádtam ezeket. Furcsa, hogy a két véglet vagyok. Vagy nagyon magasakat veszek, vagy totál laposakat. Érdekes. Mindenesetre innentől kezdve inkább rá sem néztem a kirakatokra. De persze megvettem a topánkát is. Képtelen lettem volna otthagyni. Ezután már megvettem azokat amiket felírtam a kis cetlimre, minden szükségeset beszereztem, majd bepakoltam a kocsim csomagtartójába, s indultam is hazafelé. Az egész délelőttöt ezzel ütöttem el, és kissé el is fáradtam, ami azon is meglátszott, hogy otthon, mindent behurcoltam a házba, kínkeservesen elpakoltam, s már mentem is a szobámba, hogy picit ledőljek. Még jóformán időm sem volt, hogy lehuppanjak az ágyamra, mert megcsörrent a mobilom, amit a konyhában hagytam a táskámban. Káromkodva álltam fel, és vonszoltam magam a konyhába. A kijelzőn egy ismeretlen számot láttam. Remek. Biztos valaki megint tévesen hívogat.

-         Mondd! – Szóltam bele enyhén nyersen a telefonba. –

-         Úh de morcos valaki. – Kacarászott egy férfi a vonal másik végén. –

-         Chester? – Kérdeztem döbbenten, amint felismertem a hang tulajdonosát. Ezer közül is megismerném a hangját. Te jó ég Chester! Úr isten mély levegő, mély levegő. –

-         Igen én vagyok. Csak nem megzavartalak valamiben, amiért ennyire bosszúsan vetted fel a telefont?

-         Csak épp hazaértem, ledőltem az ágyamra, de megcsörrent a telefon a konyhában, és még ki kellett vánszorognom onnan.

-         Ó ne haragudj.

-         Nem, nem semmi baj. – Mondtam. A világért sem haragudnék rá. –

-         Miben fáradtál el ennyire? – Érdeklődte. Fura volt. Nagyon fura. A kórházban mindketten nagyon hivatalosak voltunk, magázódtunk, most pedig mint az ezeréves haverok. Éppen ezzel magyaráztam azt is, hogy miért vigyorgok annyira, hogy majd betörik a képem, és miért járkálok zavartan a házamban. Csak örülök, hogy egy haverom felhívott, akivel már rég beszéltem. Ennyi. Igaz hogy nem, rég beszéltem vele, hanem még csak egyszer, de nem baj. –

-         Csak a szokásos szombati bevásárlás. Eléggé ki tud fárasztani. És te mit csináltál?

-         Ó… - Komorodott el hirtelen. – Nos, épp ez az amiért hívlak. A koncertezésnek itt vége, haladnunk kell, szóval nem a te kórházadban veszik le a gipszet a kezemről, mert addigra már rég nem itt leszek. –

-         Ó… - Komorodtam el hirtelen én is, de aztán úgy tettem, mintha mi sem történt volna. Nem akartam, hogy észrevegye, mennyire rossz nekem ez a hír. –

-         Nos, remélem a többi koncerted is jól fog sikerülni, és minden rendben lesz. Az ugrásokkal pedig csak óvatosan, ne ügyetlenkedj annyit. – Kuncogtam. -

-         Nagyon poénos vagy. – Mondta komolyan, de hallottam a hangján, hogy vigyorog. – De én sajnálom, hogy így nem tudunk találkozni.

-         Nos… én is, de ez van. Majd egyszer. – Ennek kicsi az esélye. Folyton úton van, egyik országból ingázik a másikba, mellesleg két héten belül már azt sem fogja tudni, ki az a Lilian Johnson. –

-         Igen. Még biztos vagyok benne, hogy fogunk találkozni.

-         Aha. – Én nem voltam erről úgy meggyőződve mint ő. De szerintem ez egyértelmű. –

-         Hé kislány! Nyugi, higgy nekem.

-         Én hiszek neked. Meg hát túlélem. Nem ismertük meg egymást, hiszen csak egy kis időt beszélgettünk, akkor is hivatalos dolgokról, szóval nem lesz nehéz, hogy elengedjelek. – Baszki! Ezt most komolyan hangosan kimondtam? Te jó ég! A hülyének is lejön, hogy csak magamat áltatom ezzel a szöveggel, mert rohadtul nehéz lesz őt elengednem. Ő a mindenem. Megszorítottam a nyakamban lévő láncot, amin ott csüngött az LP medál. –

-         Ne izgulj, fog ez még változni. Most mennem kell. Nemsokára indul a gépem. Légy jó, vigyázz magadra, szia. – Azzal letette a telefont. –

-         Szia. – Mondtam a süket telefonnak, majd eleredtek a könnyeim. Nagyon rossz volt. Abban reménykedtem, hogy amikor majd a gipszet leveszem a kezéről, kicsit beszélgethetünk, úgyis eltart egy ideig, hogy utána meghív esetleg egy kávéra, hogy még többet megtudhassak róla, aztán tartanánk a kapcsolatot, és… Istenem! Talinda! Lil, azonnal állítsd le magad! Te nem vagy normális! Felesége van, te pedig itt bömbölsz, hogy nem beszélhetsz, és nem találkozhatsz többé az Ő férjével! Nem is értem miért adta át Susan az ügyet nekem. S bár én azt vallom, hogy minden okkal történik, ebben nem volt semmi normális ok. Talán csak annyi, hogy az lett volna a lényeg, hogy találkozhassam vele, hogy láthassam azt, akiért epekedem, hogy végre ne csak a képernyő tükrözze őt. De persze, hogy én többet képzeltem bele. Gyűlöltem ezt a tulajdonságomat, hogy reménykedtem. Mindig ezt teszem. Mindig! Aztán persze hogy a képemre vágódtam. Időközben kezdett elapadni a könnyem, nyugtatgattam magam, s kimentem az udvarra, hogy kiszellőztessem az agyam, s visszakapjam régi önmagam. De amikor lefeküdtem a fűbe, s a felhőkbe próbáltam valamilyen alakot belelátni, egy repülő húzott el felettem, én pedig irdatlanul zokogni kezdtem. Újra látnom kellett, ahogy eltűnik a szemem elől, ahogyan kisétál az életemből, ezzel újra a tudtomra adva, hogy ő sosem lehet az enyém.