3. Gond

Soha ne mond, hogy 'Ettől rosszabb már nem is lehet.', mert az élet mindig rácáfol.

3. fejezet

A szombati napomból hátralevő rész egyszerűen fantasztikus volt. Gubbasztottam a szobámban, és bömböltem. Csoda, hogy árvíz nem keletkezett. A hatvan darabos zsepiből maradt mindössze három. Ekkor határoztam el, hogy én bizony befejeztem. Hiszen könyörgöm! Van értelme sírni egy sztár után, akivel mellesleg nem történt semmi? A válasz: Nincs. Éppen ezért töltöttem az egész vasárnapomat takarítással. Pakoltam, törölgettem, függönyt mostam, lehúztam az ágyneműt, beraktam egy adag ruhát a mosógépbe, átrendeztem a házat, aztán visszarendeztem. Közben egész végig idióta popsztárok zenét hallgattam, akiket a normál életben semmibe nem nézek. Nagyon kevés a kivétel, aki nem tartozik a sztárocskák elnevezésű kategóriába. Természetesen eleinte az ő számaikat hallgattam, de hamar ráuntam, így váltottam át a többi stílusra. Miközben leszedtem a függönyt, és eljutottam vele a fürdőbe, addig haraptam pár falatot a szendvicsemből, amit szintén a többi művelet elvégzése közben gyártottam.

Tíz perccel később, csípőre tett kézzel álltam a lakásban, s elégedetten szemléltem a házat. Minden csillogott villogott. Szerintem ebben a házban soha nem volt még akkora rend és tisztaság, mint amilyet a mai nap folyamán összehoztam Örültem, hogy végre befejezhettem, mert már alig álltam a lábamon. Borzasztóan fáradt voltam, így utam a zuhanyzóhoz vezetett, hogy mindössze néhány perc alatt lemossam magamról a nap fáradalmait, hogy aztán bedobjam magam az ágyamba.

Kiszálltam a kabinból, fölvettem a pizsamám, s mosolyogva léptem be a szobámba, de az öröm jele, hamar lefagyott az arcomról.

-         Francba! – Szitkozódtam hangosan. Igaz, hogy lehúztam a huzatot az ágyamról, de nem tettem rá újat. Néhány másodpercre eltöprengtem, hogy most mihez kezdjek, aztán egy vállrándítással elintéztem a dolgot, s másnapra halasztva az ágyneműhúzást, bezuhantam az ágyba.

***

Reggel kipihenten ébredtem, s nyoma sem volt a szombati kiborulásomnak. Üde és friss voltam. Talán a tisztaság érzete keltette bennem. Mindenesetre örültem neki. Fölvettem egy farmert, és egy fehér pólót, mindent beledobáltam a táskámba, s azonnal kocsiba vágódtam, mert máris késésben voltam.

A gyomrom korgása jelezte, hogy talán enni sem ártana mit, de úgy döntöttem, hogy majd eszek valamit a kórház büféjében. Jobban rátapostam a gázpedálra, majd néhány idiótát megelőzve szabad utat kaptam a kórházig. Most kellett volna úgy vezetnem, mint a taxi, vagy a szállító. Vezethetnék úgy, de nyilvánvalóan megbüntetnének érte, úgyhogy inkább visszavettem ebből az ötletből, s normál tempóban vezettem. Teljesen mindegy már. Ha tíz percet kések, akkor is kapok, ha tizenötöt, akkor is.

Leparkoltam a parkolóban, kiszálltam az autóból, becsuktam a kocsit, majd a büfé felé vettem az irányt.

-         Mi ez a nagy öröm Lil? – Kérdezte a büfésnéni. –

-         Semmi különös, csak jó kedvem van. – Mosolyogtam rá mégjobban. – Ne haragudjon, de nem tudok most beszélgetni, mert már így is elkéstem. Viszont látásra.

-         Viszlát. – Köszönt el tőlem, s míg az irodám felé tartottam, végig azon morfondíroztam, hogy vajon tényleg ennyire látni lehet rajtam a boldogságot. –

Az irodámban megettem a két fánkot amit vettem, s az automatából hozott kávéval öblítettem le. Épp jóllakottan simítottam végig a hasamon, amikor Susan rontott be. Istenem már! Le fogom szoktatni arról, hogy csak úgy kopogás nélkül rámtörjön. –

-         Nem muszáj kivinned az ajtókeretet is, mert a kártérítést te fogod kifizetni. – Mondtam enyhén nyersen. –

-         Bocsi, csak szólni akartam, hogy a főorvosnő mondta nekem, hogy küldjelek be az irodájába.

-         Rendben kösz. – Sóhajtottam egyet, majd elsétálva mellette, a főnök irodájába tartottam. Most tényleg behívat azért amiért elkéstem? Tettem fel a kérdést magamban, de nem érkezett válasz.

Bekopogtam, s vártam.

-         Szabad. – Szólt egy hang az irodából. –

-         Jó reggelt. – Köszöntem, amint beléptem. –

-         Foglaljon helyet Lilian. –Mondta nekem. Ajaj. Ez gyanús. Tényleg nagyot fogok kapni. Minden esetre szófogadóan lehuppantam egy székbe, szembe vele. –

-         Áthelyeztem magát Los Angelesbe. – Mondta, bennem pedig megállt az ütő. –

-         Tessék? – Nyögtem ki, s úgy éreztem menten megfulladok. –

-         Ott van a hivatalos munkahelye, így jogukban áll visszahívni magát.

-         De… de nem tehetik! Kérem! – Néztem rá pánikoltan. –

-         Nem tehetek mást. – Mondta szomorúan. –

-         De ha én oda… ha én oda visszamegyek… én nem mehetek! Tudja nagyon jól, hogy annak nagyon rossz vége lenne, ha visszamennék.

-         Tudom, higgye el, tudom. Ezért is próbáltam mindent elkövetni az ügy érdekében, de nem tágítottak.

-         Te jó Isten! – Temettem kezembe immáron könnytől áztatott arcomat. Nem mehetek oda vissza! Bármit, csak azt nem. Nem fogok a halálomba futni! Soha! Kizárt!

-         Nyugodjon meg, kérem.

-         Nyugodjak meg? –Pattantam fel a székről, s tekintettem ölni tudtam volna ezért a mondatért. Mindig utáltam, ha olyankor mondták, hogy „nyugi”, amikor baszottul ki voltam borulva. – Mi az, hogy nyugodjak meg?! Tisztában van vele, hogy én ide menekültem! Ez volt az egyetlen esélyem arra, hogy éljek! Tudja nagyon jól, milyen múltam van! Ha én oda visszamegyek… nem inkább bele sem gondolok mi lesz. – Visszarogytam a székre, s üveges tekintettel meredtem magam elé. Visszamenni. Te jó ég!

Az egész testem bizsergett a félelemtől, összeszorult a torkom, már most éreztem a fojtogatást. Engem ott meg fognak ölni. Én nem fogom túlélni. Eleredtek a könnyeim, s közben videóként vetült elém, ahogyan hazamegyek összecsomagolok, kimegyek a reptérre, majd… Nem!

-         Biztos, hogy nincs más mód? – Kérdeztem, utolsó reményfoszlányomba megkapaszkodva. Reméltem, hogy csak álmodom.

-         Sajnálom Lilian. Ha bármiben segíteni tudok, csak szóljon.

-         Rendben! Akkor intézze el, hogy ittmaradjak! . Néztem rá szúrós szemmel. –

-         Nem tehetem. Szerdán kezd a Los Angeles-i kórházában. Itt végzett. Csomagoljon össze, s induljon el. – Ez volt az utolsó mondata, mert én felálltam, és kijöttem az ajtón. Mint valamiféle kísértet, úgy mentem az irodámba. A félelem lesokkolt, megbénított. Magamra csuktam az ajtót, mert senkire nem voltam kíváncsi, s mérlegelni kezdtem a lehetőségeket. Először is, tény, hogy nincs annyi pénzem, hogy itt maradjak úgy, hogy nem is dolgozom. Másodszor pedig, nincs más választásom. Ebből nincs kiút. Maximum megpróbálom majd elkerülni Őt. Majd mindent megteszek, hogy nehogy bárki felismerjen, vagy kiküldjön egy balesethez, ahol Ő helyszínel. Majd lesz valahogy.

Sóhajtottam egy nagyot, majd fölemeltem a kagylót, hogy lefoglaljak egy járatot. Voltak amik hat órakor, vagy hétkor indultak, de korainak tartottam, mert az időeltolódás miatt, nem reggel hatra szerettem volna odaérni, így inkább lefoglaltam egyet, ami 8:20-kor indult. A LAX-on fog landolni a gépem, elvileg 8:05-kor. Na igen… eléggé nagy az időeltolódás, mellesleg nem csak ez a nagy, hanem az ára is. Kemény 1750 $. Remek. Gyönyörűen lehúzzák a számlámat.

A következő fél órában hol a fejemet fogtam, hol kétségbeesetten rogytam le a székre, hol sírva pakoltam össze egy dobozba. Esküszöm ettől már rosszabb nem is lehet… vagyis lehet. Ha Los Angelesben összetalálkozom vele, nem csak meg fog próbálni megölni, hanem meg is fogja tenni. Ebben pedig halálosan biztos vagyok. Fura, hogy az ember azt hinné, elmenekülhet a problémái elől, pedig nem, mert addig, míg le nem zárod, mindig rád fognak találni. Teljesen mindegy, hogy hol vagy, vagy hogy hová menekültél, mert ez elől képtelenség megmenekülni, mert egy életen át a nyomodban lesz, vagy ha kell meg is előz néhány lépéssel, hogy aztán épp amikor már úgy érzed, hogy te értél be a célba, addigra már ott várjon rád.