1. Tiszta törés

"Ha azt hitted, hogy az álmok sosem válnak valóra, nagyot tévedtél."

1. fejezet

Az irodámban ülve, már tűkön ülve vártam. Tudtam, hogy ha ekkora kaliberű koncert van a városban, akkor biztos, hogy tömve lesz a kórház. Az emberek, ha csak meghallják a két szót: Linkin Park, megőrülnek. Több ezren elmennek a banda fellépésére, ahol kitombolhatják magukat.

-         A francba már! – Morogtam hangosan.  Imádtam a Linkin Parkot, és én is ott akartam lenni, ehelyett itt dekkolok a kórházban, és várom, hogy mikor hozzák be az embereket a koncertről, mert ők ilyenkor megtehetik azt, amiről én csak álmodom. Én is ott akartam lenni, hogy szabadon tombolhassak, anélkül, hogy bárki hülyének nézne, hogy átadhassam a testem a ritmusnak, hogy együtt énekelhessek Mike-al és Chesterrel. Ó, igen Chester. – Sóhajtottam hangosan, majd az asztalomra borultam. Amióta benne van a bandában, azóta imádom. Eleinte mindig Mike kötötte le minden figyelmem. Amint hozzákezd rappelni, eszemet vesztem. Senki más nem tud így, mint ő. Mike igazán átadja magát a ritmusnak, élvezi, hogy színpadon lehet, imádja a tömeget, a közönséget, és elképesztően beleéli magát. De aztán jött Chester, aki mindent felborított. Amikor meghallottam a hangját, megszűnt a világ számomra. Valamiért ez egy elmondhatatlan érzés. Egyszerűen csak kiráz tőle a hideg, úgy érzem, szárnyalok, s hogy boldog vagyok. A legjobb az egészben az, hogy más embereknek fölveszik a zenéjüket a stúdióban, príma a hangzása, de egy koncerten hallgathatatlan. De Chez hangja ugyanolyan a felvételen és a koncerten is. Valamint itt a kínálkozó lehetőség, hogy Melbourneben koncerteznek, erre épp ilyenkor osztanak be engem is remek. Hirtelen sírhatnékom támadt. Annyira boldog lettem volna, ha láthatom Chestert, hiszen azért az mégiscsak más, ha élőben láthatom, mert eddig csak a képernyő előtt tátottam a szám. Vajon milyen lenne hallani a hangját? Vajon mély és rekedtes? Vagy vékony és tiszta? Áh a francba is! Fejezd be most rögtön! Inkább menj, és ellenőrizd a betegeidet, hogy mindegyiknek stabil-e az állapota! – Kiadtam magamnak az utasítást, majd egy mosolyt az arcomra erőltetve fogtam a kórlapokat, hogy megnézzem a pácienseket. Hozzám beosztva egy öreg néni volt, aki mellett a férje ült, s a kezét simogatva nyugtatta, a másik egy fiatal fiú volt, aki gördeszkázás közben elesett, és eltörte az orrát, valamint egy fiatal nő. Folyton fejfájásra panaszkodott, így behoztuk kivizsgálásra. Természetesen nem csak bekukkantottam az ajtajukon, hanem be is mentem hozzájuk, váltottam velük néhány szót, majd továbbálltam. Amikor mindenkit alaposan átvizsgáltam, s meggyőződtem róla, hogy tökéletesen rendben vannak -már amennyire ez lehetséges egy kórházban-, visszamentem a kis birodalmamba. Legalább egy órára elterelődött a figyelmem. Éppen hogy letettem volna a seggem, Susan rontott be az irodámba, mindenféle kopogtatás, vagy előrejelzés nélkül.

-         Van valami probléma? – Kérdeztem felvont szemöldökkel, mire ő kis híján ráfeküdt az asztalomra úgy, hogy az arcunk egyvonalban legyen, s csak öt centi válasszon el minket. Nem szeretem, ha valaki ennyire közel jön hozzám, de most annyira meglepődtem, hogy még csak hátrébb sem tudtam húzódni, elvégre rá nem vall ez a viselkedés. –

-         Nem, nincs semmi probléma, csak gondoltam szólok, hogy Chester Bennington vár rád a 27-es kórteremben. – Ahhoz képest, hogy milyen hévvel tört rám, ezt halálos nyugalommal mondta. –

-         Ne szórakozz velem rendben? Tudod jól, hogy mennyire ott akartam lenni azon a kurva koncerten, szóval ne húzd az agyam kérlek. -

-         Akkor elmondom érthetőbben. A koncerten baleset történt, és Chester eltörte a kezét. Az előadás befejeztével rögtön idejöttek, a főorvosnő pedig szólt nekem, hogy menjek lássam el. De mivel én ennyire nagylelkű vagyok, átadom neked az esetet. -

-         Te jó ég Sue! Miért nem ezzel kezdted? – Öleltem magamhoz, majd amint elengedtem, azonnal magamra rángattam a köpenyem. – Nagyon súlyos? Mi történt?

-         Én semmit nem tudok, ne kérdezd.

-         Ó istenem köszönöm! Mármint nem a balesetet, hanem, hogy végre láthatom őt. – Elkerültem barátnőm tekintetét, majd a kórterem felé vettem az irányt. Mielőtt még bementem volna, kértem egy aktát mibe majd feljegyezhetek mindent, vettem egy mély levegőt, és benyitottam. Igyekeztem komolynak tűnni, és tárgyilagosan viselkedni, nem pedig mint egy megszállott, aki most látja először élete szerelmét. Szerintem senki nem veszi túlzásnak, ha azt mondom, élőben még helyesebb. Félretettem őrülten vágtázó szívemet, a vadul kavargó gondolataimat és egy széket magammal húzva, leültem elé.

-         Dr. Lilian Johnson vagyok. Ön pedig ha jól tudom, Mr. Bennington.

-         Igen. – Válaszolta. A hangja nem tartozott sem a mély, vagy magas, rekedtes vagy tiszta kategóriába. Az ő hangja férfias volt, és egy szóval tökéletes. –

-         Csak arról értesítettek, hogy eltörte a kezét, szóval avasson be a részletekbe, hogyan is történt. – Miközben ezt mondtam óvatosan felemeltem a jobbkezét, ügyelve, hogy ne érjek a csuklójához, majd az asztalra helyeztem, hogy megnézhessem. –

-         Egy ugrásom rosszul sikerült, és hátrafelé kezdtem esni, de letettem a kezem, így ráestem.

-         Hmm… meg kellene röntgeneztetni. Tegye ide a kezét és ne mozgassa. Néhány perc, és készen leszünk. Csak így tudok pontosabb információt mondani a törésről. Szerintem nem vészes, tehát helyrehozható, de nem tudok semmi biztosat mondani… még. – Büszke voltam magamra, hogy határozottak voltak a mozdulataim, pedig belülről remegtem, mint a kocsonya. Még mindig nem bírtam felfogni, hogy Chez ül velem egy helységben, én pedig a kezét babrálom, és még ha csak tárgyilagosan is, de beszélgetünk. Azonban olyannyira el voltam foglalva a látszat megtartásával, hogy amikor lehajoltam, hogy elindítsam a gépet, nem vettem észre, hogy a Linkin Parkos medál kicsusszan a felsőm alól, ezzel megmutatva magát Chesternek. Mielőtt még azonban gyorsan eltehettem volna, Ő az ép kezével két ujja közé csippentette a parányi medált, s ide oda forgatta. Halvány mosoly jelent meg a szája sarkában, s kezét még mindig túl közel tartva hozzám rám emelte a tekintetét. –

-         Linkin Park rajongó? – Kérdezte kissé meglepetten, mire engem elöntött e pír. Nagyon ritkán pirulok el, de ez most ilyen kivételes eset volt. –

-         Nagyon szeretem a zenéjüket. Számomra mindig a szabadságot, és megnyugvást jelentette. Az, ami lezajlik egy klipben, és a színpadon, engem is arra ösztönöz, hogy kitörjek, hogy feledkezzek meg a világról. – Elmondtam a mondatom, majd egy vállvonással kivettem a kezéből a medált, s visszacsúsztattam a helyére. Ahelyett, hogy őt néztem volna, inkább a gépre meredtem. Minden erőmmel azon voltam, hogy lecsillapítsam magam, és megpróbáltam nem érezni magamon Chester tekintetét. Eléggé nehéz volt hidegen hagyni, de attól még azon voltam, hogy ne bámuljam. Persze ő nem zavartatta magát. Amikor elkészült a röntgenkép, a lámpához emeltem, s átvizsgáltam.

-         Nos, ez valóban eltört. De helyre hozható. Visszatesszük a csontot, és begipszeljük.

-         Rendben.

-         Szólok Dr. Masonnek, aki majd elvégzi a gipszelést, és helyrerakja az elmozdult csontot. Eközben én pedig megírom a szükséges papírokat, valamint egy beutalót is, hogy mikor kell visszajönni leszedni a gipszet. – Azzal hátat fordítva kimentem a teremből. Szinte futólépésben tettem meg az utat az említett doki irodája felé.

-         Hello Josh. A 27-esben törött csukló. Helyre kellene rakni, és gipszelni. Ráérsz most?

-         Persze, máris indulok. A te beteged?

-         Igen az enyém. – Uh. Még a hideg is kirázott. Chester az enyém… még ha a kórház négy fala közt is. Állítsd le magad! Felesége van te idióta! Épp korholtam magam, mire Josh hadonászni kezdett előttem. –

-         Bocs, csak elgondolkodtam.

-         Látom. – Mosolyodott el. – Súlyos?

-         Egyáltalán nem. Nem lesz nehéz feladat. Te menj, én pedig viszem a papírokat. – Bólintott, s a megbeszéltek alapján cselekedtünk. Persze az irodámban legurítottam egy pohár vizet, hogy picit megnyugodjak, nem sokat használt. Nem is emlékszem, hogyan jutottam el a kórterembe, és hogyan írtam meg a papírt, mert már csak arra eszméltem, hogy nézem Josh munkáját, és Chester minden felszisszenésénél, én is felszisszenek, vagy megrándulok. Annyira a bűvkörébe vont, hogy mindenről megfeledkezve bámultam, s elemeztem minden porcikáját. Határozottan jól nézett ki. Fehér pólója a sötét nadrággal kimondottan passzolt egymáshoz, haja rövidre nyírt volt, mint ahogy azt már megszokhattuk tőle, s most ahogy elnéztem megjegyeztem magamban, hogy izmos is. Nem egy izomagy, aki minden napját kondigépek közt tölti, és szteroidokat szed, hanem pont jó. Pont olyan amilyet én szeretek. Milyen jó lehet Talindának, hogy akkor bújuk hozzá, amikor kedve tartja, akkor csókolja meg, amikor akarja, hogy vele mindent megtehet, én pedig nem. Elszorult a torkom a gondolatra. –

-         Készen is vagyunk. Legközelebb óvatosabban ugráljon Mr. Bennington. – Mosolyodott el Josh, s ez Chezt is mosolygásra késztette. Igyekeztem másfelé nézni, mert olyan állapotban szerettem volna még lenni, hogy beszélni is tudjak, ne csak hebegjek. Mire rendbeszedtem magam, addigra Ő már előttem állt, s hatalmas mélybarna tekintetét az enyémbe fúrta. –

-         Megkaphatnám a telefonszámát Dr. Johnson? Csak azért, hogyha lenne bármilyen kérdésem a gipsszel kapcsolatban? – Hevesen magyarázni kezdett. Biztos voltam benne, hogy Josh mindent elmondott neki, és nincsenek kérdései, valamint a gipsz leszedésének időpontja is föl van írva a papírra, tehát egyetlen szavát sem hittem el, már csak a huncut vigyora miatt sem, ami kiült az arcára. Ennek ellenére, lefirkantottam a számom a papírra egyetlen szó nélkül, majd a kezébe nyomtam. Erre kaptam egy diadalittas vigyort. Nem értem minek örült ennyire. Szinte hipnotizált, s bárki számára egyértelmű, hogy gondolkodás nélkül megadom a számom Chesternek, szóval nem tudom mire számított. – Köszönöm. – Mondta. – Örülök hogy megismerhettem, a viszont látásra. – Búcsúzott el tőlem egy lágy mosoly kíséretében. –

-         Ez a munkám. Én is örülök. – Jobban mint hinnéd. Azzal végignéztem, ahogy kisétál az ajtón, s ezáltal eltűnik előlem. Hatalmas sóhajjal indultam az irodámba, hogy valahogy lenyugtassam magam, és átgondoljam a történteket. Mert bár boldog vagyok, hogy találkozhattam vele, és büszke vagyok magamra, amiért sikerült tartanom a határozottságom, ez a találkozás mégis szívfájdítóan hatott rám, mert szemmel kellett tartanom azt a tényt, hogy ő sosem lehet az enyém…