5. Egy jó nap

„Furcsa, több ezer emberrel találkozunk és egyik sem fog meg igazán. Aztán megismerünk valakit, aki megváltoztatja az életünket. Örökre.”

5. fejezet

Meg sem lepődtem azon, hogy mennyire féltem bemenni. Hiába tudtam, hogy a 27-es nem baleseti, tehát oda ő nem jöhet be, de attól igenis rettegtem, hogy mi van akkor, ha tévedek. A recepción a kezembe nyomtak egy aktát, de nem mertem belenézni. Féltem, hogy meglátom annak az embernek a nevét, aki elől menekültem. Az ajtó előtt nagyot sóhajtottam, majd halkan sarkig kitártam az ajtót. Még a lélegzetem is elakadt. Igaz, hogy háttal ült nekem, de még így is ezer közül is felismerném.

-         Chester? – Mondtam ki a nevét hitetlenkedéssel, mintha csak rákérdeznék, hogy tényleg te vagy az? Erősítsd meg kérlek, mert nem hiszek a szememnek! –

-         Lilian? – Fordult meg ő is, s a pillanatnyi elámulását felváltotta egy hatalmas vigyor. Felállt, s elindult felém, miközben zavartalanul végigmért. Bevallom őszintén, én is ezt tettem. Remekül nézett ki, mint mindig. A világosszürke nadrág pedig kihangsúlyozta a lényeges pontokat. Nem volt időm sokáig méregetni őt, mert megállt közvetlenül előttem. Felnéztem rá, mert volt köztünk legalább tíz centi különbség, ha nem több. Kissé fura volt, mivel más esetben az emberek ilyenkor megölelnék egymást, ezzel üdvözölve a régen látott havert/barátot, de ez a mi esetünkben más volt. Én haverként tekintettem rá –kivéve a fantázia képzeteimben-, pedig csak egy törés meghatározása, néhány tárgyilagos szó, és egy kevésbé tárgyilagos telefonbeszélgetés volt köztünk. Valamiért, még ez a kevéske is hozzákötött engem. Nem tudtam, hogy ő milyen szemmel nézi a dolgokat, ezért nem tettem semmit. – Lil, tényleg te vagy? Hát nem hittem volna, hogy egy Los Angeles-i kórházban, ugyanúgy a 27-es kórteremben fogok veled újra találkozni, azt pedig végképp nem, hogy megint te leszel a csinos doktor néni. – Ő vigyorogva mondta, én pedig elképedtem ezen. Jól esett, hogy ő is emlékezett rá, hogy a 27-esben ismerkedtünk meg először, és most is ugyanúgy van, ez a „csinos” doktor nénis kijelentése pedig egy időre melengette a szívemet. Egészen addig, míg eszembe nem jutott, hogy van felesége. –

-         Te pedig még mindig ugyanolyan vagy, mint két hete – Mosolyogtam rá. Mégsem mondhattam azt, hogy még mindig ugyanúgy hanyatt vágódom a látványodtól. -, és még mindig gipszben vagy.

-         De már nem sokáig mert te majd megszabadítasz tőle.

-         Pontosan. Csüccs. – Intettem neki egy székre. Miközben lemostam, és lefertőtlenítettem a kezét, azon gondolkodtam, hogy milyen témát dobjak fel, hogy aztán amikor leveszem, egyikünk se figyeljen rá annyira. – Lesz valamilyen koncertetek mostanában?

-         Igen lesz egy most novemberben Bangkokban, és egy lesz decemberben a KROQ-n.

-         Az jó. – Mosolyogtam rá. – Várod már? Vagy izgulsz? Vagy úgy őszintén. Milyen érzés több tízezer ember elé kiállni, és énekelni. Ahogy néztem a koncertfelvételeket láttam, hogy te mindig maximális teljesítményt nyújtasz, ugrálsz, nevetgélsz, énekelteted a közönséget, de az izgalom halvány jele sem látszik rajtad. De ez ugyanígy igaz a többiekre is.

-         Tudod az évek során megszokod, hogy minden hónapban van koncerted, ahol mindig egy stadionnyi ember van. De azt az érzést nehezen írhatnám le, ami akkor kap el, amikor kilépek a színpadra és hallom a sikításokat, látom az örömöt az arcukon. Sokszor úgy érzem amikor rájuknézek, hogy nem okozhatok csalódást nekik. Mindent ki kell hoznom magamból, mert ők nem véletlenül jöttek el ide. Azt hiszem ezzel a banda többi tagja is ugyanígy van. Mindenki kihozza magából, még a lehetetlent is. Az pedig, hogy látod az arcukon mennyit jelent nekik, téged is egyaránt boldoggá tesz, és a kezdeti izgalom elillan. Csak egy-két számot kell elénekelnem, és eljutok arra a szintre, hogy parányi félelem sincs bennem, hanem én is ugyanolyan jól bulizom, mint ők.

-         Valóban nagyon jó érzés lehet. – Mosolyogtam el magam. – Csak… olyan hihetetlen. Tudod, én nem állok színpadra soha és így olyan ijesztőnek hat. Lehet, hogy leblokkolnék, és mozdulni sem bírnék.

-         Hidd el nekem, hogy nem így lenne. Minden az arcukra van írva, és az erőt adna neked is, hogy igenis mindenféle remegés nélkül énekelni kezdj.

-         Rendben Bennington, hiszek neked. – Vigyorogtam rá. –

-         Nagyon helyes. – Vigyorgott vissza. –

-         Ezzel együtt készen is vagyunk. Viszont még nagyon vigyázz rá. Még kell rátenni egy tartókötést. Gyógyszertárakban lehet ilyeneket kapni. Azért kell, mert még nagyon gyenge, és nem tudnál vele semmit csinálni. Azzal egy hétig kell mászkálnod, és ha úgy érzed, hogy helyrejött, akkor leveheted.

-         Rendben, és köszönöm.

-         Ez a dolgom. – Mosolyogtam. – És nagyon szívesen.

-         Nincs kedved meginni egy kávét? Úgyis olyan rég beszélgettünk, ennyi időt szakíthatnál rám.

-         De persze, hogy van. Menjünk. – Azzal levettem a köpenyem, felakasztottam a fogasra, s elindultam Chesterrel ki tudja melyik kávézóba. –

-         Messze van? – Érdeklődtem. –

-         Nem. Olyan tizenöt perc autóút. Nem viszlek messzire, mert még a végén nem érnél vissza időben.

-         Rendben közben dobok egy sms-t a többieknek, hogy most töltöm a kávészünetem. – Miközben pötyögtem követtem Chestert. Kissé nehéz feladatnak bizonyult egyszerre őt is nézni, és a telefonomat is, de mivel valósággal vonzotta a szemem, megoldottam. Pont amikor elküldtem az sms-t, akkor állt meg Chester, és ha nem figyelek beleütközöm, de szerencsére elkerültem a dolgot. –

-         Helyezze magát kényelembe hölgyem. – Mosolygott rám, majd kinyitotta az ajtót, s kissé meghajolt. Elmotyogtam egy köszönömöt, majd beültem. Az az ülés pokoli kényelmes volt. Nem csoda. Bár az autó koromfekete volt, az ablakokról már nem is beszélve, mégis fehér bőrülésekkel volt felszerelve, ami tökéletes hangsúlyt adott, és mondhatni tiszteletet parancsolt. Csodaszép volt. Egy fél perccel később már ő is mellettem ült, majd indított. Valósággal zene volt a füleimnek a nyolc henger. –

-         Hmm… x6-os? – Kérdeztem tőle csillogó szemekkel. – Remek választás.

-         Az bizony. Remek autó.

-         8 hengerrel, 4 szeleppel és ekkora légellenállással elhiszem. Álom lehet egy ilyet vezetni. Mekkora a lökettérfogat?

-         4,395 cm3.

-         Gyorsulás százon?

-         4,7.

-         Mennyivel mentél eddig vele?

-         160. De a max 250.

-         Egyszer ki kellesz próbálni. Ez az autó egy valóságos csoda. Kár, hogy nincs sötét, mert akkor legalább megnézhetném a xenont.

-         Ha akarod, egyszer megmutatom. – Mosolygott rám. –

-         Viccelsz? Jóhogy akarom. – Vigyorogtam. –

-         Mikor végzel? – Érdeklődte. –

-         Hatkor. – Mondtam, és bele se mertem gondolni, hogy addig még hány órát kell a kórházban rostokolnom. –

-         Akkor hatra érted jövök… ha neked jó. Bár akkor még nincs sötét, de megvárjuk majd, hogy az legyen, és megnézheted.

-         Ez így mind szép és jó, de én is kocsival járok, szóval így majd akkor hazáig követsz.

-         Okés. Milyen autód van?

-         X5-ös. – Nevettem el magam. –

-         Ah… szóval te is BMW fan vagy. – Nevetett velem. –

-         Úgy van. Nem is kicsit. Konkrétan autófan vagyok, de mindegy.

-         Észrevettem. Egyetlen nő sem tett fel nekem ilyen kérdéseket az autómmal kapcsolatban, csak azt, hogy milyen márka. – Nevetett. –

-         Igen. Tudom, hogy sok nőnek nehéz a márkajelzéseket megkülönböztetni, és fogalma sincs az autókról, de én szeretem őket. Nálunk a családomban apám, és a testvérem, aki nem mellesleg lány, ugyanígy autómániákus. Egyedül anya az, aki semmit nem tud az autókról. Én sem azt mondom, hogy mindent tudok, mert abszolút nem, de nem vagyok hülye hozzá.

-         Nem vagy hülye hozzá. Ez feltűnt. Megérkeztünk. Ezt a kávézót szeretem. Jó kis hely, és vannak benne olyan asztalok, ahol el lehet bújni a világ elől. – Nézett rám azzal a tipikus huncut mosolyával, nekem pedig már remegtek a lábaim. Bementünk, és ő egy asztalhoz vezetett, ami két személyes volt, és valóban eléggé rejtett volt. Leültünk, a pincér jött, leadtuk a rendelést és perceken belül megérkezett a kávénkkal. –

-         Hogy hogy Los Angelesben vagy? – Kérdezte tőlem, mire én lesápadtam, s az arckifejezéséből láthattam, hogy ez feltűnt neki, így mosolyt erőltettem az arcomra. –

-         Csak visszahelyeztek ide. – Válaszoltam. –

-         Vissza?

-         Igen. Itt éltem Los Angelesben, de három évvel ezelőtt elköltöztem Melbournebe, ahol munkát kaptam a kórházban és ottmaradtam. Jót tett egy kis levegőváltozás, de eddig tartott.

-         Másabb volt ott, mint itt?

-         Igen. Sokkal. Nyugodtabb voltam, rengeteget jártam Ausztrália különféle szigeteire, az úszást pedig ne is emlegessük. Folyton a parton voltam. A víz tökéletesen tiszta, átlátszó, a korallok közt úszni pedig egy álom. Lényegtelen volt, hogy csak egy levegővételem volt, még arról is megfeledkeztem, hogy már nemsokára megfulladok, és ebben a víznyomás is közrejátszik. Gyönyörű. Rengeteg kis pici halnak ad otthont, köztük úszni pedig leírhatatlan. Sosem búvárkodtam, mert az valahogy olyan mesterségessé tette volna a helyzetet. Így mindenféle védőfelszerelés nélkül olyan mintha te is közéjük tartoznál.

-         Majd egyszer kipróbálom. – Nyugtatott meg. –

-         Bocs, gondolom nagyon beleéltem magam a beszélésbe. Ez van, ha valami olyasmiről mesélek, amit szeretek, vagy ami érdekel.

-         Nem, ne kérj bocsánatot. Jó volt hallgatni. Komolyan. Annyira tudod magyarázni, hogy a másik fél fejében is megjelenik a kép a tökéletes leírásod által, és fékezhetetlen vágyat érez, hogy ő is kipróbálja. Na, odanézzenek milyen költőien fogalmaztam. – Nevetett. A mosolya engem is arra ösztökélt, hogy nevessek, de közben úsztam az árral, amit egyetlen pillantása okozott. –

-         Mennünk kellene. El fogok késni.

-         Igazad van. Menjünk. – Azzal felálltunk, Chez rendezte a számlát, majd beültünk a kocsijába, és már úton is voltunk a kórház felé. Ott kiszálltam a kocsiból majd az ő oldalára sétáltam. Lehúzta az ablakot, és mosolyogni kezdett. –

-         Hatra itt leszek. – Mondta. –

-         Várlak. – Mosolyogtam rá huncutul, majd a bejárat felé vettem az irányt. Boldog izgalom fogott el, s már most alig vártam, hogy hat óra legyen. Felfoghatatlan, hogy pont Chester Bennington az, akivel egy véletlen folytán összebarátkozom, s ugyanez a véletlen újra és újra az utamba sodorja őt.