17.
Gondoltam rá, hogy elmegyek bulizni, de, hogy őszinte legyek, annak csak alkoholmérgezés lett volna a vége, mert nem tudtam volna nyugodt szívvel nézni, ahogyan a párocskák egymásnak esnek. Kiráz tőlük a hideg. Önmagamtól is.
Hogy lehettem képes egyáltalán szeretni valakit ebben az életben? Íme, az emberi faj. Világ életünkben gyűlöltük a démonokat, menekültünk előlük, vagy megpróbáltuk levadászni őket. Én mégis átálltam a sötét oldalra. Képes voltam arra, hogy újra megtanuljak szeretni. Én futottam a démonom után. Nem ő vette el a lelkem, hanem odaadtam neki. Undorító.
Annyi eszem nem volt, hogy nemet mondjak az idióta emberi vágyaimnak, inkább engedtem nekik, hogy újra elárulhassanak. Akár meg is tapsolhattam volna magam. Feladtam magam. Hálás lehetnék azért, hogy legalább erre a rövid időre boldog lehettem mellette, hogy legalább újra szerethettem, de nem vagyok hálás.
Mert nem szerettek viszont. Mert csak játékszer voltam, és hülyét csináltak belőlem. Ha legalább viszont szeretnek, akkor egy szavam sincs, de most, így, hogy én odaadtam neki mindenem, ő pedig semmit nem adott, hogy csak egy lyuk voltam, amit ki kellett töltenie nemesebbik testrészével, hogy engedjen vágyainak, elkeserítő. Gyűlölöm őt.
És éppen ez az ami aggaszt. A nőknél ez másképp van. Ha egy pasi azt mondja utál, az úgy is van. De egy nőnél ez csak egy álca. Egy pajzs, amelyet bőszen magunk előtt tartunk, hogy kivédjünk mindent. Persze mielőtt megtörténne a baj, nem jut eszünkbe a pajzs mögé bújni… Valamint az sem elhanyagolható tény, hogy a gyűlöletet, egy hajszál választja el a szeretettől. Én pedig nem akarok újra szeretni! Nem! Kizárt!
***
Nem is számolom hány nap telt el azóta, hogy eljöttem a poklomból. Folyamatosan ivással, cigizéssel, és a keserűségben, önsajnálatban való dagonyázással teltek a napjaim. Így jutottam elhatározásra a mai reggelen.
Mióta idejöttem, azóta mindent ellep a pókháló, a por, és a bútorokat betakaró fehér lepedő, ami már lassan szürkére váltott át. Minden csupa kosz. Az egykoron tündöklő lakásom most lepukkant.
Kezdett már az idegeimre menni, hogy túlságosan is hasonlónak találom magam a házamhoz, ezért elhatároztam, hogy változtatok. A házat tisztára fogom subickolni, hogy csak úgy csillogjon villogjon, s a régi letisztult színeket élénkebbre fogom cserélni.
Rá kellett jönnöm, hogy el kell indulnom a felépülés útján, hogy legalább fizikailag jöjjek rendbe. A lelki sérülésem örök lesz, nem is szándékozom próbálkozni, hogy megváljak tőle, mert tudom, hogy nem fog menni. Akkora ütést kaptam, ami padlóra küldött. De ettől függetlenül mindent elsöpört az a tűz, ami akkor égett bennem, valahányszor rágondoltam. Szinte láttam lelki szemeim előtt, hogy él és virul, hogy körülugrálja a nőjét, hogy most minden tökéletes az életében, hogy most játssza a hősszerelmes lovagot. Felfordult a gyomrom a tudattól, hogy míg én itt fetrengek kínok között, addig ő boldog. Hát én is boldog leszek! Kapja be! Ennyit kívánok neki.
Fölkeltem a földről, ugyanis mostanában a nappali egyik sarkában ültem, ahonnan jóformán beláttam az egész házat. Kiskoromban volt ez a szokásom. Mindig egy sarokba ültem, mert tudtam, hogy legalább hátulról, és két oldalról védve vagyok, így belátva az egész házat, én hamarabb fogom észrevenni a rám leselkedő szörnyeteget, mint ő engem.
Na igen. Gyermeki elme. Most azonban csak azért ültem itt, mert bár a redőny le volt húzva, a tetején volt néhány rés, amin szabadon áramolhatott be a napfény, amit nem akartam, hogy megérintsen. Újra az ő gyengéd cirógatására emlékeztetett volna, így inkább behúzódtam egész napra a legsötétebb sarokba, és ott vártam, hogy lemenjen a nap. Igazából csak éjszaka éltem.
Most azonban felkászálódtam a padlóról, az ablakhoz sétáltam, s egy mély levegő után felrántottam a redőnyt. Egy pillanatra elvakított a fényáradat, aztán amint megszokta a szemem a hirtelen világosságot, végighaladtam a ház minden pontján, s elismételtem ezt a folyamatot még néhányszor.
Világosság töltötte be az egész házat. Kinyitottam a nappaliban lévő ablakot, majd elindultam megfürdeni. Siettem, nem volt kedvem a lubickoláshoz. Gyorsan törölközőbe csavartam magam, majd a bőröndömből előhalásztam egy rövidnadrágot, és egy ejtett vállú felsőt. A hajam kifésültem, magas copfba kötöttem, majd nekiálltam a nappaliban a falat lepókhálózni.
Néha még fel is kellett ugranom, hogy mindent biztosra elérjek, majd miután végeztem ezzel, becsuktam az ablakot, s újságokat vettem elő, amiket a fal mentén leterítettem. Gondosan egymásra húztam őket, hogy a festék ne tudjon majd lecseppenni a padlóra, leellenőriztem párszor a munkám, majd magamhoz véve a pénztárcám és a napszemüvegem, elindultam egy festékboltba. A nappalinak citromsárga festéket gondoltam, míg a konyhának zöldet, így megvettem őket, hazamentem, s megpihentem egy pillanatra. Meg is éheztem, így felálltam a festékes dobozról, amin eddig ültem, s elvonultam a konyhába, hogy főzzek magamnak egy kávét, majd összeüssek egy könnyű reggelit. Nem volt túl nagy kedvem főzőcskézni, így pirítóst csináltam magamnak. Még szerencse, hogy tegnap nem csak alkoholt, és cigit vettem…
Míg a kávém elkészült, letöröltem a porlepte asztalt, miközben néha néha haraptam egyet a pirítósból. Gyorsan megreggeliztem, majd az utasításokat követve nekiálltam a festésnek. A boltban kikértem egy szakember véleményét is, így az összeszedett minden festéshez szükséges dolgot, így nekiláttam.
Mire egyszer végigkentem a falat sárgával, újra megéheztem, hiszen már délután háromra járt, így várva, hogy megszáradjon a fal, elindultam a városba, hogy egyek valamit. Még mindig nem volt kedvem főzni, így egy ételbárba ültem be, ahol megettem egy hamburgert, s az engem felismerő emberekkel beszélgettem. Rég láttak már itt, és mindnyájuk kíváncsi volt, hogy, hogy vagyok, és hogy miért jöttem vissza. Gyűlöltem ezeket a kérdéseket, de azért mosolyogva válaszoltam mindenkinek, s égre-földre hazudoztam, hogy miért jöttem vissza.
Megebédeltem, majd beszélgettem még egy negyed órát a pultossal, s hazamentem. Ott felvittem a második réteg sárgát is a falra, így már tökéletes volt. Annyira hajtott, hogy elkészüljek vele, hogy míg a fal száradt a nyitott ablakok segítségével, addig én összeszedtem a papírokat a földről, s dudorászva, négykézláb csuszkoltam a padlót.
A telefonom éles csörgése megijesztett egy pillanatra, majd a táskám felé vettem az irányt, hogy megnézzem ki hív.
- Szia Mike! – Szóltam bele. –
- Épp ideje volt már, hogy felvedd! Sehogysem tudtalak elérni. – Morrant rám. –
- Hát, bocsi. Nem figyeltem a telefonom.
- Mindegy. Hogy vagy? – Sóhajtotta már cseppet sem bosszúsan. –
- Remekül! – Csicseregtem. - Épp a nappalim festettem citromsárgára, és a padlót tisztítottam. Te hogy vagy?
- Ööö… biztos? Csak mert azt hittem, hogy épp zombisat játszol az elsötétített házadban.
- Nem, nem fordultam magamba. – Füllentettem. – Semmi értelme a múlton rágódnom. Minek azon törni a fejem, ami már elmúlt, amin nincs mit változtatni? Nem a múltba élek. Koncentrálnom kell a jelenemre és a jövőmre.
- Nos, remélem valóban így gondolod. Én meg vagyok. Brad kérdezi, hogy dolgozol-e.
- Ott vannak a többiek is? – Kérdeztem pánikoltan, s Mike azonnal tudta, hogy bár így kérdeztem, csak egyvalakire voltam kíváncsi. –
- Ő nincs itt. – Hálás voltam, amiért nem mondta ki a nevét. – Adom Bradet. – Azzal csönd lett, majd rámköszönt az én kedves barátom. –
- Szia neked is. Megvagyok köszi, még nincs munkám, majd valamikor összeszedek egyet.
- És, hogy bírod? Nem akarok tolakodó lenni, csak érted.
- Jól vagyok.
- Mi van akkor, ha nem hiszek neked? – Kérdezte, amitől elnevettem magam. –
- Pedig muszáj lesz. Jól vagyok. Épp a házam pofozom ki egy kicsit. Nem kell aggódni. Tökéletesen jól vagyok.
- Rendben. Most mennünk kell, majd még hívunk, vigyázz magadra. Szia.
- Sziasztok. – Köszöntem el. Gondoltam rá, hogy hozzáteszem, hogy neki nem mondjanak semmit, de meggondoltam magam. Csak hadd mondják! Hadd tudja, hogy nem rázott meg a szakítás! Még akkor is, ha ez a valóságban nem igaz…
Igyekeztem nem tovább foglalkozni ezzel, és inkább tovább folytattam a takarítást, s csak később vettem észre, hogy potyognak a könnyeim a nedves padlóra. Hiába voltam úgy vele, hogy én elfelejtem őt, hogy változni fogok, azért ez mégsem megy egyik napról a másikra. Ez mégsem olyan könnyű mint amilyennek sokan hiszik. Nagyonis nehéz. Mert tudom, hogy bár mutatom, hogy tökéletesen jól vagyok, a lelkem, a szívem darabokra van törve, s még meg is döngölve, hogy biztosra szilánkos legyen. Még ha sikerülne is összeillesztem a törött darabokat, és megragasztani, ami majdhogynem egy lehetetlen feladatnak bizonyul, akkor is a repedések ottmaradnak, és nincs ami eltüntesse őket onnan.
