Novella

Sziasztok! :) Hoztam nektek egy kis meglepit. Tudom, hogy szeretitek a novelláimat, az ilyen rövid, érzelmes, és fura alkotásaimat, ezért is hoztam egy újat.

"Csak ültünk, figyeltük egymás arcát, s abból próbáltunk erőt meríteni. Féltünk. Féltünk, hisz benne volt a pakliban, hogy elveszítjük egymást, de megtettük. Tudtuk, hogy lehet egy vészes hiba, de egyszer minden véget ér. Utolsó pillantás, utolsó sóhaj, utolsó pillanat, eldördül a fegyver..."

Russian roulette

Azt mondta, hogy jó játék, én pedig követtem volna őt a világ végére is. Nem érdekelt volna semmi más, csak hogy teljesítsem azt, amit ő kíván, hogy a kedvére tegyek. Egymással szemben ültünk az asztalnál. Én vettem fel először a biztos halál osztóját. Bíztam a szerencsében. Fogtam az ezüstből készült töltetet, s belehelyeztem a tárba. Mindent szabályos lassú mozdulatokkal. Ő nézett engem, s mosolyogva követte a mozdulataim. Megfordult a fejemben, hogy mi van, ha most látom utoljára mosolyát, de nem tettem ez ellen.

Nem csaptam le a földre a fegyvert, hogy: Baszd ki! Ez nem jó! Normális vagy?! Nem. Én nem ezt tettem, hanem a szemébe nézve megpördítettem, s a helyére raktam a tárat egy hirtelen mozdulattal. Egyetlen golyó volt benne. Ötven, ötven százalék volt, hogy eltalálom. Nem néztem a fegyverre, követtem a játék szabályait. Egyetlen szava, mellyel bátorított a „gyerünk” volt, s kaptam mellé egy újabb mosolyt. Talán ez volt ami erőt adott, s ösztönzött.

Mindkét kezemmel megfogtam, erősen szorítottam, mintha egy ciklon lenne, amit a kezemben kell tartanom attól tartva, hogy földhöz vág. Fölemeltem, s rászegeztem. Még mindig nem mondtam ki azt, amit ki kellett volna. Ültem ott, mint egy buta csitri, akit rá lehet venni mindenre, csak azért mert szerelmes. Az is voltam… Szót fogadtam. Lényegtelen volt, hogy mire akarta rávenni, én mindent megtettem, s követtem az utasításait. Egy pillanatra minden emlék elöntötte az agyam. Minden közös pillanat, minden. A csókok, az ölelések, a szép szavak, s nem értettem magam. Hogy lehetek képes arra, hogy belemegyek egy buta játékba csak azért mert szeretek valakit?! Épp hogy az ellenkezőjét kellett volna. Nagyot sóhajtottam, majd meghúztam a ravaszt.

 Nem tudom, hogy behunyt szemmel lett volna-e jobb, de én a szemébe néztem, s látnom kellett azt, amit soha nem szabadott volna. Hallottam a csattanást, amit a puskapor égése okozott, hallottam, s láttam lassított felvételben, ahogyan az egyetlen golyó, ami a tárban volt kilőtt, láttam, amint vészesen közelít felé, neki meglepődni sem volt ideje. Egyenesen rám nézett, a gyilkosára.

 Egy idióta játéknak indult, a szokás hatalmának, miszerint szót fogadok, de másképp végződött. A sors pontot tett a végére, mintha ezzel akarta volna megmutatni nekünk, hogy ne szórakozzunk vele, a szerencsénkkel. A golyó mellkason találta el. A fehér atléta, ami rajta volt, lassan vette át a halált és az életet jelképező színt. Vörös lett. Vérvörös. Még élt, de nem mondott semmit. Azonban nem is volt rá szükség, mert a szemeiben láttam, hogy fáj neki, és tisztában van vele, hogy itt a vég. A levegővételei szép lassan lecsendesedtek, a szája piros lett, s lassan kifolyt egy csepp vér rajta. Tudtam, hogy a tüdejét elárasztotta vér, sűrűn elfoglalta, mintha egy harcos csapat rátette volna a kezét egy birodalomra, amit többé már nem tudtak védelmezni, s miután ott elhelyezkedtek, terjeszkedni kezdtek. A halálos folyadék útját is így lehet elképzelni. Miután beterítette az életet adó hólyagocskákat, áttértek a nyelő- és légcsövére. Lassan kúszott végig a testében, s a legrosszabb az volt, hogy ő csöndben tűrte. Igyekezte nem kimutatni nekem. Minden erejét erre használta fel. Ajkait lágy mosolyra húzta, de már nem a boldogságot jelképzete, hanem a búcsút. Gyakran ez az egyetlen út. Gyakran meg kell tenni az utolsó lépést is, mielőtt eltávoznánk végleg. Küzdhetünk, elménk felveheti a versenyt a fizika törvényeivel, még akkor is, ha totálisan felesleges. Ő is ezt tette. Utolsót mosolygott, lehunyta a szemét, s várt.

Láttam hogyan nehezednek el a pillái, s mint aki békés fájdalommentes halált ér el, úgy távozott az élők soraiból. Tudtam mikor halt meg, hiszen egyidőben ezzel én darabokra szakadtam. Egyik felem úgy érezte, hogy menekülnöm kell, hogy folytassam az életet, hogy büntethessem magam azért, amit tettem, hiszen egyértelműen magamat okoltam azért ami történt. Egyértelműen azt mondtam, hogy ez vagyok én, egy szerencsétlen. Bűnhődnöm kellett volna, de másik felem kiáltotta, s könyörgött, hogy úgy végezzem, mint ő.

Tudtam, hogy valódi gyilkosságnak fogják gondolni…legalábbis első látásra. A boncmester majd megtalálja az ezüst golyót s talán rá fog jönni, hogy egy játékról volt szó. Olyan játékról, ahol az egyik, kísérletező fél addig próbálkozott, s kísértette a sorsot, hogy elérte a vég, a másik pedig a lelkiismeretes fél játéka.

 Kissé úgy éreztem mintha egy hatalmas örvényben lennék. Ami színes. Nem a boldogságot jelképezte, hanem a zavart. Bűntudat, félelem, elkeseredettség, és megannyi érzés járt át. Ahogy láttam magam előtt a testét, amint élettelenül élvezi tovább kétségbeesett társaságom, döntést hoztam. Szerettem őt, s egyetlen módja volt annak, hogy kellőképpen fizessek.

Úgy döntöttem, hogy menekülök. Úgy döntöttem, hogy örök kárhozatra fogom ítélni magam. Hisz ha meghalok, nem lesz fájdalmas emlék, nem fog kísérteni a tettem, viszont így, hogy bujkálni fogok a hatóságok elől, egy örök emlékeztető lesz arra, amit tettem, arra amiért fizetnem kell, hiszen nincs az az ár, amivel megtéríteném az immár elvesztett kincset.