6. Bizalom

„A barátságtól a szerelmet csak egy lépés választja el.
Nem csak szóban lehet a másik tudtára adni, hogy szereted, hogy fontos neked. Hanem a zavaroddal. Egy pirulással, néhány esetlen szóval, a viselkedéseddel. Amiből a másik pontosan tudja, hogy zavarban vagy. Amit úgy imád. Mert ettől bájos vagy, csodálatos, megható.” A barátságtól a szerelmet csak egy lépés választja el.
Nem csak szóban lehet a másik tudtára adni, hogy szereted, hogy fontos neked. Hanem a zavaroddal. Egy pirulással, néhány esetlen szóval, a viselkedéseddel. Amiből a másik pontosan tudja, hogy zavarban vagy. Amit úgy imád. Mert ettől bájos vagy, csodálatos, megható.

6. fejezet

A munkám rengeteg volt. Ki se láttam belőle, így időm sem volt azzal foglalkozni, hogy mi lesz hat órakor. Egyik beteg jött a másik után, a főnök szinte kötélen rángatott, amit hozzátenném, hogy pokolian utáltam, mindenki meg volt zavarodva, csak rohangáltak egyik helyről, a másikra. Az egész napos munkának köszönhetem, hogy hamar eltelt az idő. Felsóhajtva léptem be az irodába, a megkönnyebbüléstől, és azonnal levettem a fehér köpenyt, a többi vizsgálathoz szükséges kelléket pedig az asztal fiókjába tettem. Fogtam a táskám, kivettem belőle a kulcsom és a telefonom, és leültem egy kicsit. Láttam, hogy volt egy nem fogadott hívás Susantól, így visszahívtam. Néhány csöngés után fel is vette.

 - Szia Susan. Miért kerestél?

- Szia. Semmi nagy dologért, csak tudni akartam, hogy jól vagy-e, és mi a helyzet veled.

- Megvagyok, köszönöm. Az itteni főnök egy hajcsár, azonkívül pedig nem fogja fel, hogy konkrétan az életemmel játszik.

- Akkor ezért nem engedte, hogy visszagyere? És láttad már azóta, hogy ott vagy?

- Igen, ezért nem. Eddig még szerencsém volt, mert nem találkoztam össze vele, de Los Angeles amilyen nagy, olyannyira nincs benne olyan hely, ahol el tudnék rejtőzni előle.

- Mi van akkor ha csak túlstresszeled? Mi van akkor ha, meg sem ismer már?

- Ő engem? – nevettem fel hisztérikusan. – Te most viccelsz ugye?

- Jó, jó. Tudom igazad van, én csak próbálgattam a lehetőségeket. Minden esetre én azt javaslom, hogy húzd meg magad, de addig, míg nincs probléma, ne aggodalmaskodj.

- Igyekszem ezt tenni.

- Remek! – Mondta izgatottan, amit nem tudtam hová tenni, de a következő mondatából rájöttem. – Mi van Mr. Benningtonnal?

- Ajj Susan. Bolond vagy. – Nevettem, s rosszallóan csóváltam a fejem. Ő is csak nevetett. – Hát, ami azt illeti nem fogod elhinni. – Vigyorogtam ezerrel. – A sors újra az utamba sodorta őt, mert én vettem le a kötést a kezéről, ebben a kórházban. Apropó Mr. Bennington. Ha nem sietek itt fog hagyni, ugyanis azt mondta, hogy hatra értem jön, és most hat óra van.

- Mi? – Szinte visított – Most te komolyan mondod?

- Igen Sue, komolyan. Tényleg ne haragudj, de most mennem kell. Ja és eszed ágában se legyen elmondani bárkinek.

- Van elég bajod, nem kell az, hogy még pletyka is terjengjen rólad vele kapcsolatban, mert a végén még az újságok is arról írnának, és az ex-férjed rögtön megtalálna. Mellesleg tudod, hogy soha senkinek nem mondtam el semmit. Jó szórakozást, aztán majd hívlak, és elmesélsz mindent. Szia.

- Oké, szia. – Azzal a táskám mélyébe dobtam a telefonom, majd a kocsikulcsom szorongatva siettem a parkolóba. Már nagyon vártam, hogy találkozzam vele. Éreztem, hogy már hiányzott. A vér vadul dübörgött az ereimben, a szívem pedig minden tőle telhetőt beleadott, és döngette a bordáimat. Amikor a kijárat közelében voltam, sétára lassítottam, hogy ne tűnjön fel neki, hogy rohantam. Elköszöntem a recepciós lánytól, s kifelé vettem az irányt. Először jó szokásomhoz híven végigpásztáztam a környéket, s amikor kommentáltam, hogy minden tiszta, akkor kezdtem el mosolyogni a hatalmas fekete autó láttán. Azért vicces, hogy nem csak ő, hanem még a kocsija is elrabolta a szívemet. Odasétáltam az autóhoz, mire ő kiszállt, s mosolyogva nézett le rám.

- Szia. Hogy van a kezed? – Köszöntem neki, s tettem fel a legelső kérdést, ami eszembe jutott, ami valóban érdekelt. –

- Szia. Túlélem, ne félj. – Vont vállat. –

- Remek. Akkor én megyek az én kocsimhoz, és gyere utánam. – Mondtam neki, s közben mosolyogtam azon, hogy pont az én BMW-m mellé állt be. –

- Rendben. – Mondta ő is mosolyogva, majd beült, s indított. Én is ugyanezt tettem, majd egy mosollyal az arcomon kilőttem mellőle. Oké, hogy az én X5-ösöm nem veheti fel a versenyt az ő X6-osával, de azért megpróbáltam. Ha nagyobb volt a forgalom nem vezettem túl gyorsan, de ahol jóformán senki sem volt, ott rákapcsoltam. Szerettem vezetni, gyorsan vezetni pedig főként. Sosem éreztem azt, hogy félnék, hogy feltekeredik a kocsim egy fára és ott halok meg. Valahogy, én mindig bíztam a vezetői képességeimben. Ügyesen lavíroztam a többi autó közt, lazán vettem a kanyarokat mégy úgy is, hogy gyorsan mentem, s a visszapillantóban figyeltem, hogy Chester is ugyanazt teszi, amit én. A kocsikázás nem nyúlt hosszúra, mert a lakásom nem volt messze a kórháztól, de azért jól esett. Megnyomtam a garázsnyitó gombját, az ajtó felemelkedett, én pedig besiklottam a földalatti garázsba. Minden lakónak adtak ilyen kütyüt, mert nem akarták nyitottan hagyni a garázst, és azt sem akarták, hogy ki kelljen másznunk a kocsiból, ha le akarunk parkolni, mert mind tudjuk mennyire bosszantó, ha ajtót kell nyitogatni. Utánam jött be Chester is, majd megnyomtam a gombot, hogy bezáródjon mögötte az ajtó. Megálltam, s kipattantam a kocsiból, majd nekidőlve az ajtónak, vigyorogtam.

- Hát nem úgy vezetsz, mint egy nő, az biztos. – Mondta nekem mosolyogva, miközben kiszállt a kocsiból, és odasétált hozzám. –

- Köszönöm az elismerést. – Mondtam miközben elindultam a lift felé. – Gyere. – Hívtam magammal. Csöndesen tettük meg az utat a lift felé, de már benn állva a felvonóban újra beszélni kezdett. –

- Nem félsz a liftekben?

- Nem. Miért te? – Kérdeztem. –

- Én sem. De mi van akkor, ha megáll, és te benn ragadsz?

- Hát, kamera nincs benne, szóval eltartana egy darabig, míg valakinek feltűnne, hogy nem mozdul a lift és én benne vagyok.

- Hányadikon laksz?

- A negyediken. Nincs olyan magasan. – A lift hamar felért, kiléptünk belőle, majd a névtáblámmal ellátott ajtómhoz léptünk. A kulcsot kivettem a táskámból, kinyitottam az ajtót, majd belépve sarkig tártam Chez előtt. Rögtön belibbent, és körülnézett.

- A házat nem én választottam, hanem így kaptam. Annyi hogy vettem egy új kanapét, egy TV-t és egy ágyat.

- Hmm… megnézhetem? – Mondta a lehető leghuncutabb vigyorával, amitől én kis híján hanyatt vágódtam a padlón. Ez a pasi hihetetlen. El tudtam képzelni mi járhatott a fejében, s ettől a mosolytól nekem is az járt. Mikor észbekaptam, hogy akkora hatást gyakorolt rám, hogy még válaszolni is elfelejtettem, bólintottam neki. Az ajtó nyitva volt, így nem volt nehéz kitalálni, hogy melyik is a szobám. Ő eltűnt az ajtaja mögött, én pedig addig lepakoltam a táskám, majd a konyhába léptem. Éhes voltam.

- Chester szereted a spagettit? – Kiabáltam neki, miközben a hűtőben matattam. –

- Hm… de még hogy! – Mondta közvetlenül mögülem. Gyorsan felegyenesedtem, és megfordultam, mire láttam, hogy a pultnak támaszkodott. Ekkor jöttem rá, hogy nem is a spagettis kérdésre válaszolt, hanem arra a látványra, hogy én le vagyok hajolva előtte. Valószínűleg láthatta, hogy elpirulok, ezért gyorsan visszafordultam, majd a tésztát, a szószt, és a húst kivettem a hűtőből. Miközben én főztem addig ő a pultnak támaszkodva beszélgetett velem. Mindenféle témáról. Az volt az érzésem, hogy bár nagyon érdekli, hogy miért jöttem ide vissza, de szándékosan nem kérdezett rá -amit én nagyon értékeltem-, én pedig szándékosan nem kérdeztem őt Talindáról. Bár eleinte korholtam magam, amiért egy nős emberről álmodozom, mostmár rájöttem, hogy ez természetes. Chester ezt váltja ki belőlem, és kész. Nem tehetek ellene semmit, mert úgy vonz, mint a mágnest, én pedig nem bánom ezt. Kedvelem, szeretek a társaságában lenni, és nagyon jó barát is. Látom rajta, hogy ő is szeret velem lenni, és amíg őt nem zavarja, vagy amíg ő úgy érzi, hogy nem léptünk át egy bizonyos határt, addig nekem semmi kifogásom nem lesz az ellen, ha néha találkozunk. Míg főtt az étel, én is a pultnak támaszkodtam, szemben vele, és úgy folytattuk a beszélgetést. Pokolian sokat nevettem, de mellette nem is tehettem mást. Feltűnt, hogy valóban soha nem bír nyugodtan egyhelyben maradni, mert a lábát folyamatosan mozgatta. Bár nekem volna egy két ötletem, hogy hogyan vezesse le a hatalmas mozgásigényét, a világért sem mondanám meg neki. Gondolatomból a spagetti zökkentett ki, így mentem, leszűrtem a tésztát.

- Segítsek valamit? – Kérdezte immár mellettem állva. –

- Hát… ha gondolod, megteríthetnél. Bal szélen fent a tányérok, lent a legelső fiókban az evőeszközök.

- Rendben. – Mondta, s már el is vonult mellőlem. Egy tálba szedtem ki a tésztát és a szószt, majd letettem a megterített asztalra. Leültünk, szedtünk, és enni kezdtünk, de közben, ha szóhoz jutottunk, beszélgettünk. –

- Szerintem már elég sötét lesz, hogy megnézzük nem? – Kérdeztem izgatottan. –

- Szerintem is. Épp mondani akartam. Na meg persze lassan már nem ártana hazamennem. Hatra végeztél, erre nem tudtál pihenni sem, mert én itt vagyok.

- Ugyanmár Chester. – Újból beleborzongtam a neve kiejtésébe. – Nem zavarsz, hidd el. Sőt! Örülök, hogy itt vagy, mert legalább jobban telik az estém. Rég beszélgettem és nevettem ennyit valakivel.

- Én is örülök, hogy itt lehetek. Jól érzem magam veled. – Mondta egyenesen a szemembe nézve, nekem pedig rögtön mosolyt csalt az arcomra. –

- Én is veled. – Mondtam, majd folytattam az evést. -  Miután végeztünk, ő agyonra dicsérte a főztömet, én pedig leszedtem az asztalt, majd kólával öblítettük a vacsorát. –

- Szerintem menjünk.

- Oké. – Bólintottam, majd elindultunk kifelé az ajtón. A kulcsomat hoztam, hogy becsukjam, mert bár nem hinném, hogy sokáig maradnék, de azért nem árt bezárni az ajtót. Így biztonságosabb. Lementünk a mélygarázsba, én pedig az ajtóhoz sétálva megnyomtam a gombot. – Ez belülről is nyitható, zárható ajtó, így nem kellett hoznom a készüléket. – Amikor az kinyílt, Chez lassan kigurult onnan, majd az út szélén megállt, és felkapcsolta a xenont, és kiszállt a kocsiból.

- A dupla kipufogó krómozott igaz? – Kérdeztem. –

- Igen. – Mondtam majd a kocsi elé sétáltam. Mit mondjak, erős volt. Nagyon erős. –

- Szép. Jól el vannak helyezve a tompítottak a távolságival. Szép kis alakzatot hoztak ki belőle.

- Ugye? Én is nagyon szeretem.

- Kösz, hogy megmutattad.

- Ugyan már! Semmiség. – Mondta majd odasétált mellém az autó oldalához, mert én időközben odamentem, mert erős volt a fény. – Remélem, azért összefutunk még. Nem hinném, hogy sokáig bírnám a spagettid nélkül. – Nevetett, mire én is nevetni kezdtem. –

- Reméltem, hogy ezt mondod. Fura lenne annyiszor egyedül lenni a konyhámban.

- Hát, akkor ezt megbeszéltük. Mit szólnál hozzá, ha a hétvégén elmennénk vacsorázni? – Kérdezte úgy, mintha ez egy hirtelen jött ötlet lett volna. –

- Miért is ne? Van kedvem hozzá.

- Rendben. Akkor szombaton hétre érted jövök. Ha neked úgy jó lesz.

- Nekem megfelel. – Mondtam mosolyogva, s éreztem, hogy azonnal boldog izgalom fog el. –

- Akkor hát, szia. – Mondta, majd felém hajolt, és egy puszit nyomott az arcomra. Én majdhogynem kővé dermedtem, de ugyanakkor szárnyaltam, mint egy angyalka, aki épp a menny felé tart. Már csak a hárfa hiányzott, mert nagyjából biztos voltam benne, hogy szárnyaim nőttek ettől a puszitól. –

- Szia. – Mondtam neki, majd megfordulva elindultam a garázs felé. Az arcomra hatalmas vigyor ült ki, és meg mernék rá esküdni, hogy senki és semmi nem tudná letörölni azt. Boldog voltam. Éreztem, hogy egy új szintre léptünk. Éreztem a tőle áradó bizalmat, és ez a puszi volt a bizonyíték arra, hogy bízik bennem, és valóban kedveli a társaságom. Őszintén szólva, fogalmam sem volt arról, hogy pontosan milyen irányba halad is a kapcsolatunk, de abban biztos voltam, hogy minden, ami velünk történik az jó, és törhetetlen.