12. Érzelmek kavalkádja

„Amikor vele vagy, minden értelmet nyer. A szíved kalapál, mellette az vagy, aki lenni szeretnél, nem pedig az, aki tényleg vagy. És a gondolat, hogy nélküle éld le az életed, nemcsak kibírhatatlan, hanem elképzelhetetlen.”

12. fejezet

Hogy hogyan éreztem magam? Nagyon rosszul. Fogtam egy doboz fagyit, egy kiskanalat, és egy törlőt, s odakucorodtam a kanapémra. A törlőt a doboz köré csavartam, hogy lehetőleg nem fagyjon el a kezem, majd nagykanállal habzsolni kezdtem. Időközben elkezdtek kicsordulni a könnyeim is. Megembereltem magam, s visszafojtottam. Elég legyen Lil! Fejezd be! Nem állhatsz elé, hogy: Chester mondd el! Egyből hisztis libának tartana! Majd ha akarja, felhozza a témát. Ha elég komolynak gondolja a kapcsolatot, akkor fel fogja hozni.

Folyamatosan nyugtattam magam, s hatásos volt… már amennyire. Amint úgy éreztem, hogy már nem akarok semmit sem összezúzni, halkan kopogtak. Az órámra pillantottam, s láttam, hogy negyed tizenkettőt mutat. Ki a fene keres az éjszaka közepén?! Jó, halkan kopogott, szóval talán számított rá, hogy alszom, de akkor is.

Megfordult a fejemben, hogy nem nyitom ki, de végül mégis megtettem. Az ajtóban megtorpantam. És ha a volt férjem az? Hirtelen elöntött a pánik, de aztán kinéztem a kukucskálón, s láttam, hogy Chester az. Chester? Mit keres itt ilyenkor. Szépen lassan kinyitottam az ajtót.

-         Szia. – Köszönt, s értetlen tekintetem láttán belekezdett a mondókájába. - Ne haragudj, nem akartalak zavarni, de láttam mennyire rosszul érintett az este. Meg fog békélni veled, ugyanúgy fog kedvelni, mint mindenki más is, csak idő kell neki. Igazából azért jöttem, hogy elmondjam, hogy ne idegeskedj. Rossz volt látni, hogy szomorú vagy, én pedig meg akartalak vigasztalni… - Mondta volna még, de egy: az ajtóm előtt magyarázkodott pont vessző nélkül, kettő: annyira meghatott amit mondott, annyira jól esett, hogy aggódott a lelki világomért, hogy észveszejtően megkívántam. Szó szerint észveszejtően, mert a következő pillanatban berántottam az ajtón, s az ajkaira tapadtam.

Látszólag meghökkent egy pillanatra, de nem volt ellenére a dolog. Belökte maga mögött az ajtót, s úgy csókolt tovább. Éreztem, hogy ez más volt, és szerintem ő is. Ez nem az a fajta csók volt, amikor két ember csupán szokványosan vágyik a másikra és annak érintésére. Nem, ez olyan csók volt, amikor az ember azt akarja, hogy teste és lelke eggyé váljon a másikéval.

Ez volt a döntő pillanat. Annyira jól esett a törődése, a szeretetének eme formájú kimutatása, hogy úgy éreztem, számomra eljött a pillanat. Az pedig, hogy felkapott az ölébe, és elindult velem a hálószoba irányába csak azt mutatta, hogy neki sincs ellenére.

Leült velem az ágyra, majd gyengéden végigdöntött az ágyon. Beleremegett minden porcikám, ahogyan végighúzta a kezét az oldalamon. Nem csak az érintés váltotta ki belőlem, hanem a tudat is, hogy most tényleg az történik, ami. Tényleg együtt leszünk úgy. Bár normál esetben sikoltozni kezdtem volna az örömtől, most mégis a csókjaira vágytam. Kezeimet végighúztam a hátán, majd a tarkójánál fogva magamhoz húztam. Megkaptam, amire vágytam. Édesen játszadozott nyelve az enyémmel, miközben kezei megtalálták a felsőm szegélyét, s levette rólam. Arcát végighúzta a kulcscsontomon, miközben finom puszikat hintett rá, majd a melltartó fölött szabadon hagyott domborulatot kezdte csókolgatni.

Remegett a kezem. Nem voltam már kezdő, de ez egy különleges pillanat volt. Mégiscsak először volt vele így. Szép lassan húztam le róla a pólóját, majd a mellkasán simítottam végig, lassan a hasán, hogy minden porcikáját megjegyezhessem, egészen addig, míg bele nem ütköztem az övébe. Lassan kezdtem kibontani, miközben ő a melltartómból hámozott ki.

Kigomboltam a nadrágját, s leügyeskedtem róla. Nem is tudom, hogy a hideg, vagy a meleg öntött-e el, amikor megéreztem ágaskodó vágyát. Megemeltem a csípőm, s ő is levette rólam a nadrágot, és a bugyit. Sosem voltam szégyenlős alkat, de az a tüzes pillantás, amivel végigmért, szinte pirulásra késztetett.

Hogy magához térítsem, s elvonjam figyelmét a testemről, megembereltem magam, s rásimítottam méretesnek tűnő férfiasságára a kezem. Halkan felmordult, mire vigyorogni kezdtem. Én, csak és kizárólag én váltom ezt ki belőle. Belőle, aki lassan kezdi a világot jelenteni számomra.

Levettem róla a boxert, miközben édesen megcsókoltam. Reszkettem a vágytól. Akartam őt. Mindenestül. Úgy éreztem, hogy szét fogok robbanni, ha nem tesz magáévá, de nyomban.

Kezei a combomon simítottak végig, aztán az oldalamon, majd a kezemet megfogta, s felhúzta a párnára, s a fejem két oldalán összekulcsolta az ujjainkat. Ránéztem, s láttam hogy ő is épp engem néz, ezután mindkettőnk arca eltorzult a kéj hullámától, mely akkor tört ránk, amikor Chester egybeolvasztotta testünket.

Miközben lassan elkezdett mozogni, csak néztem rá, s ő is visszanézett rám. Igazából ez volt a legjobb, hogy egymás szemébe néztünk, egyszerre éreztem magam erősnek, s gyengének,  izgatottnak és rémültnek. Az az igazság hogy fogalmam sem volt róla, hogy igazából mit éreztem, de azt tudtam, hogy soha de soha nem akarom elveszíteni.

A kapcsolatunk ismét újabb szintre lépett s én ismét a fellegekben jártam. Mondhatott volna akármit, ide a szavak nem kellettek. Elég volt a szemébe néznem, miközben egyre erőteljesebb lökésekkel űzött a kielégülés felé. Az a szeretet, amit kiolvastam belőle, szinte villámként hasított a testembe, s elértem a végső pontot. A gerincem ívbe feszült, s a mennyben éreztem magam. Chester követett, majd rámhanyatlott egy pillanatra, de szinte azonnal le is gördült rólam, hogy nehogy fájdalmat okozzon. Mellém feküdt, s szorosan vont a karjaiba. Ziháltunk.

-         Ez… ezt nem lehet szavakba önteni. – Szólaltam meg én először. –

-         Örülök, hogy te is így érzel. – Mosolygott rám. – És tudod minek örülök a legjobban?

-         Nem.

-         Emlékszel? Mondtam neked egyszer, hogy remélem rám fogsz majd csillogó szemekkel nézni, nem  pedig az autókra. Hát, most pont úgy nézel rám, ha nem csillogóbb szemekkel. Boldoggá tesz. – Adott egy puszit a homlokomra. Nem válaszoltam neki, hanem szorosan hozzábújtam, hogy a karjaiban nyomjon el az álom.

Már régóta vágytam arra, hogy megtörténjen ez a pillanat, hogy egy ember karjában ennyire biztonságban érezzem magam, hogy ennyire olyan legyen, mintha tékozló lettem volna, s most végre otthonomra leltem. Boldog voltam, s úgy éreztem, nem is vágyom semmi másra, mert akkor ott, abban a pillanatban abban a helyzetben. Mindenem megvolt, amire csak szükségem lehet az életem során.