16. Káros szenvedély

„Rád gondolok és a sírás fojtogat.
Ha behunyom szemem, még látom arcodat.
Hallom a hangod, s érzem az illatod.
Mintha még mindig itt lennél, a rabod vagyok.
Az emlékek még mindig magukhoz láncolnak,
Fogva tartanak, s a múlthoz kötnek.
Próbálok szabadulni, s eltépni a kötelet,
És feledni hogy mennyire szerettelek,
Feledni hogy a sebek még sajogva égnek,
S hogy nélküled végtelenül üresek a nappalok s az éjek,
Mert feledni téged hogy tudlak én.

Már nem kellene sírni, de erősebb a fájdalom,
És felemészt a bánatom, reménykedve alszom el,
hogy jobb lesz majd a holnapom.
De ez csak álom nem valóság,
mert nekem nem jutott már más,
csak a fájdalom és a bús magány.
Ez lett a végzetem nekem.”

16. fejezet

Út közben szótlanul ültünk egymás mellett. Valahogy furcsán éreztem magam. Most minden a nyakamba zuhant, és ez elmondhatatlan érzés volt. Düh, keserűség és csalódottság vett körül, mint valami láthatatlan burok, de valahogy mégsem uralkodott el felettem. Mike mellett furcsán békésnek éreztem magam. Egyetlen szót sem szólt, de az, hogy ott ül mellettem ebben a nehéz időben, és támogat, az mindennél többet jelentett nekem. Valamint meglepő is volt, hiszen bárkire számítottam volna, de rá nem. Meglepett. Nagyon is.

-         Megérkeztünk. – Mondta, miközben kiszállt, s én is követtem a példáját. A bőröndökkel segített. Egy kistáskát szorongattam a kezemben, mert abban volt a telefonom, a fülesem, a zsepi, és még egyéb dolgok, amikre szükségem lehet az utazás során.

Csak álltunk egymással szemben, s én elmerültem a barna szemekben. Hálás voltam. Elmondhatatlanul. Meg sem tudtam szólalni a növekvő gombóctól a torkomban. Úgy éreztem, hogy ha megpróbálkoznék vele, megfulladnék. Amint először felszólítottak,

hogy szálljunk fel a gépre, a nyakába borultam, s szorosan öleltük egymást.

-         Nagyon vigyázz magadra, és bármi van, hívj. – Mondta halkan, szomorúan. –

-         Köszönöm. Mindent köszönök Mike. Nagyon sokat jelent nekem, hogy mellettem állsz.

-         Ugyan. – Mondta, mintha tényleg egy hatalmas semmiség lenne. –

-         Add át üdvözletem Bradnek. És… és…

-         Rendben. Nem fogok semmit sem mondani senkinek. Neki pedig főleg nem.

-         Köszönöm. – Suttogtam utoljára, majd az utolsó felszólítást hallva elindultam felszállni a gépre.

Talán ekkor jutott el igazán a tudatomig, hogy mi is történt. Most, hogy már nem volt itt Mike, nem volt mellettem senki, aki támogatna, végleg eltört a mécses, és sírni kezdtem. Becsatoltam az övem, zenét kezdtem hallgatni, miközben kifelé bámultam az ablakon. Direkt lassú és szomorú számokat választottam. Úgy voltam vele, hogy ha szenvednem kell, akkor végig kell csinálnom. Fájjon, aminek fájnia kell. Ha elnyomom magamban, annak rossz vége lenne úgyis. Miközben a gép felszállt, úgy éreztem, hogy kiszakad a lelkem. Minél magasabbra kerültünk, minél jobban távolodtam tőle, annál inkább éreztem, hogy vége. Hogy nincs tovább, mert kegyetlenül átvertek.

 Igazából bennem volt a félelem, hogy mi lesz a férjemmel, de közel sem aggasztott annyira, mint Chester. Egyszerűen gyűlöltem, de mégis szerettem őt. Gyűlöltem, mert ő képes volt belőlem újra kiváltani azokat az érzéseket, amiket mások nem. Gyűlöltem, mert belészerettem. Gyűlöltem, mert hosszú karmainak utat engedtem a mellkasomba, elérhette a legmélyebb érzéseimet, hogy aztán könyörtelenül kitépje azokat onnan. Félelmetes volt ez az érzés.

Egyszerűen totálisan üresnek éreztem magam, mert tudtam, hogy elvett tőlem mindent, amim volt. A szeretet volt az egyetlen, amit neki tudtam adni, de nem volt elég. Egy használható rongybabának tökéletesen megfeleltem, de semmi többnek. Gyűlöltem, amiért szeretem. Visszavonhatatlanul beleestem. De hogy őszinte legyek, nem is akartam elfelejteni ezt az érzést, mert amíg vele voltam, addig boldog voltam. Semmi nem tudta elrontani a kedvem. Új barátokra tettem szert, s még ha nagyon rövid időre is, de belecsöppenhettem a világába.

Őszintén szólva haragudtam rá azért, amit velem tett, de úgy voltam vele, hogy akkor legyen boldog, és remélem, hogy kibékülnek, még ha ehhez arra is volt szükség, hogy rajtam áttaposson. Talán ez az igaz szerelem. Amikor képes vagy feladni magad, és azt mondod, legyen boldog mással. Mert te igazán jót akarsz neki. S bár ez így mind szép és jó volt, én mégis selejtnek éreztem magam. Egy senkinek, akinek nem jár ki a boldogság hosszútávon. Pedig esküszöm mindent megadtam volna neki.

 Ezekkel a gondolatokkal aludtam el. Arra keltem fel, hogy az egyik légi kísérő felhívja a figyelmem rá, hogy mindjárt leszállunk. Összeszedtem magam, feltettem a napszemüvegem, ugyanis volt róla egy halvány sejtésem, hogy hogy nézhetnek ki a szemeim, aztán leszálltam a gépről. Sikeresen fogtam egy taxit, és bediktáltam egy címet. A régi házam címét.

Tudtam, hogy egyszer még ide visszajövök. Amikor megtörtént a baj a volt férjemmel, akkor is idejöttem vissza. Mindig tudtam, hogy ez a ház lesz az én mentsváram. A kulcsát magammal vittem, így előkerestem, és beengedtem magam. Ott egy nagy sóhaj kíséretében ledobtam a táskámat, s miközben körbejártam a már poros, és a redőnyök miatt sötét házat, sírni kezdtem.

Kegyetlenül ömlöttek a könnyeim. Úgy éreztem magam, mint a lakásom. Üres voltam én is. Nem tündököltem, nem ragyogtam, ahogyan a háznak kellene a napfényben, hanem sötétnek és elhagyatottnak éreztem magam. A pókhálókról pedig már ne is beszéljünk. Leütött a gondolat, hogy végleg magam maradtam. Hogy elvesztettem Őt, akit a legkevésbé sem akartam.

-         Mindenem neked adtam! – Üvöltöttem magamból kikelve az üres háznak. – Mindenem! És mit kaptam cserébe? Semmit. Egy kurva nagy semmit. Kidobtál, mint valami ruhadarabot, amit már annyit használtál, hogy elszakadt. Miért pont velem kellett ezt tenned? Miért vagy ekkora seggfej? Miért? – Halkult el a hangom, miközben a hajamba túrva leültem a földre. Kiborultam. Azt hiszem ez volt az a pont, amikor már végképp nem bírtam.

Legalább egy órát kuporogtam ott, amikor elmentem a közeli boltba, és vettem magamnak alkoholt. Több üveggel, mindenfélét. A cigiről meg már meg se feledkezzünk. Vettem abból is négy dobozzal. Nem törődtem senkivel. Nem foglalkoztatott, hogy mindenki megbámul az utcán, hogy még semmit nem is ittam, de megtörten, kóvályogva megyek hazafelé, hogy a hajam úgy áll, mintha az imént téptek volna meg.

 Senki és semmi nem foglalkoztatott. Miután hazamentem, bekapcsoltam a bojlert, s míg arra vártam, hogy legyen melegvíz megtakarítottam a kádat, és az ágyat is nagy nehezen rendbe raktam. Miután elkészültem, bementem a fürdőbe, teleengedtem a kádat vízzel, ledobáltam a ruháimat, gondosan bekészítettem a kád szélére a piát és a cigit, majd elmerültem a vízbe. Jóleső borzongás járta át a testem a forró víztől, majd kibontottam az első üveget, meghúztam majd rágyújtottam.

 Először kirázott a hideg az alkoholtól, majd köhögni kezdtem a cigitől, de tíz perccel később, amikor az üveg és a doboz már csak félig volt, abszolút nem izgatott, hogy milyen rég ittam vagy cigiztem, az pedig főleg nem, hogy káros. A faszom se bánta. Jól esett az önpusztítás.

Sírtam egyfolytában, halkan dúdolgattam szomorúbbnál szomorúbb számokat, vagy egyszerűen csak üvöltöttem a nagyvilágba. Jólesett kiereszteni a feszültséget, a gőzt.

Reggel arra ébredtem, hogy ágyamon keresztben fekszem, s redőny tetején beszűrődik egy kis fény, egyenesen a szemembe. Elkáromkodtam magam. Alig éltem. A fejem pokolian fájt, a szememről nem is beszélve, a gyomrom pedig háborgott. Mihelyt megpróbáltam magam ülő helyzetbe tornázni, elkapott a hányinger, így rohantam a WC-hez.

Útközben azonban valami éles megvágta a talpam, de nem foglalkoztam vele, mert előbb a hányást szerettem volna letudni. Miután végeztem és kiöblítettem a számat, elindultam megnézni, hogy mibe léptem bele, de eléggé érdekes látvány fogadott. A fürdőben, a kádban volt két üres üveg a vízben, meg néhány csikk is. A nappaliban a még megmaradt bútorok felborítva, a szobámban pedig a falhoz vágva egy piásüveg, szóval a fal, és a padló is gyönyörű volt, arról már nem is beszélve, hogy bűzlött minden az alkohol szagától.

A bőröndömhöz mentem, hogy lefertőtlenítsem a sebet, amit valószínűleg a törött üveg ejtett rajtam, majd elhatároztam, hogy mihelyt emberibb külsőm lesz, elmegyek a boltba valami kajáért, kávéért, valamint újabb adag cigiért és piáért.

Őszintén szólva fura, hogy az alkoholba kezdtem menekülni, de úgy voltam vele, hogy mihelyt találok utat arra, hogy ne gondoljak Rá annyit, azt meg fogom ragadni., És ha az az alkohol, akkor az. Nem érdekel.

Mindenkivel előfordul az életben, hogy szétcsesződik az élete, és én most úgy éreztem, hogy az enyém ettől jobban nem is lehetne. Nem izgatott, hogy helyes-e vagy sem, menekülnöm kellett, és én menekültem.