14. Na ezt nevezik soknak... vagy inkább sokknak?

 "Az emberek könnyen törnek, ahogy a szívek és az álmok is."

14. fejezet

Ültem a földön, és csak néztem ki a fejemből. Eldöntöttem, hogy ezt megbeszélem vele. Feltétlenül küldenem kell neki egy sms-t. Amint képes leszek feltápászkodni a földről. Reméltem, hogy Talindától ez csak egy ízléstelen vicc volt, és nem a valóság. Igen, biztosan az történt, hogy ő is elolvasta a mai pletykalapot, és nyilván sejtette, hogy van valami, hiszen azért alap, hogy feltűnik neki, hogy Chester ritkábban jár haza, szóval minden bizonnyal megtalálta a számom, és úgy akart bosszút állni rajtam, hogy amikor meglátta az újságot, küldött egy sms-t, hogy bosszantson. Igen, biztosan így történt.

Addig addig nyugtatgattam magam, és magyaráztam, hogy biztosan nem úgy van, ahogyan gondoltam, mígnem lehiggadtam annyira, hogy fel tudjak állni, és a írjak egy sms-t.

„Ha hazaértél, gyere el hozzám, kérlek! Fontos lenne.” Hiába elmagyaráztam magamnak, hogy tutira tévedek, mégsem írtam a végére, hogy hiányzol, vagy bármi. Elbizonytalanodtam. Hiába hitegettem magam, azért mégsem bíztam kellőképpen.

Sokáig ültem odabent, és gondolkodtam. Egyetlen szerencsémnek azt tartottam, hogy ma délután fognak hazaérni, és az újság is a mai, szóval így meg tudom vele beszélni már most, és nem kell még napokig várnom. Nem tudtam, hogy mit is gondoljak hirtelen. Nem értettem ezt az egész helyzetet. Volt, hogy megnyugodtam, és hittem magamnak, de volt, hogy feltámadtak bennem a rémképek, és átvették felettem az irányítást. Pokoli óráim voltak így.

Délután négykor kaptam egy sms-t Tőle, hogy nálam van, és, hogy örül, hogy végre láthat, mert már hiányoztam neki. Na mit csinál ilyenkor egy szerelmes nő? Elolvad. Még akkor is, ha valami baj van. Éppen ezért megkeményítettem magam, és nem kezdtem el ugrálni, hanem sápadtságomat kihasználva, betegségre hivatkozva hazamentem.

Útközben kellemetlen érzés fogott. El. Szorongás. Utáltam ezt az érzést, rég éreztem ilyet. Féltem, hogy újra megsebeznek, de ebbe a lehetőségbe bele se mertem gondolni. Egyik felem már most ott lett volna, hogy kifaggassa, a másik viszont világgá menekült volna. Sóhajtottam és ráléptem a gázra.   

Néhány perccel később már sóhajtva léptem a lakásomba. Az ajtó nyitva állt, ezek szerint még emlékezett rá, hogy az ajtó tetejére rakom a kulcsot. Emlékszem, hogy kiparodizált miatta. Majdnem elmosolyodtam magam, de a félelemtől nem ment.

Belépve megláttam őt. A nappaliban volt, a kanapém támlájának hanyagul odatámasztotta a derekát, miközben egyik kezével az állát dörzsölgette, és nézett maga elé. Valamin gondolkodott. Látványától meglódult a szívem, de nem mentem oda hozzá. Nem, amíg le nem tisztázzuk a helyzetet.

Amikor meglátott, mosolyogva ellökte magát az ülőalkalmatosságtól, s öles léptekkel közelített. Intettem neki, hogy álljon meg, mire értetlen arccal nézett rám.

-         Nem így képzeltem a fogadásodat. Egyáltalán, ezt a napot sem így képzeltem.

-         Mi történt? – Kérdezte, s indult volna felém, de újból megállt. –

-         Ez. – Mondtam miután kikerestem az sms-t a telefonomból, s odadobtam neki a készüléket. Ez volt az a pillanat, amikor elemeztem az arcát. A váratlanul ért dolgok árulják el leginkább az embert. Az ő arca hűvös, távolságtartó, szenvetlen lett. Megijesztett. Lassú mozdulatokkal tette le a kanapára a telefont, miután átolvasta néhányszor a sorokat. Egy belső hang felüvöltött bennem. Éreztem, hogy baj lesz, de inkább figyelmen kívül hagytam és vártam.

Rám emelte a tekintetét, s akkor abban a pillanatban azt kívántam, bár soha ne történt volna meg. Bár soha nem ismertem volna meg. Összetört bennem valami. Talán az egyik felem. Hiszen egy ember tele van kérdőjelekkel, s jön egy másik, akiben felkiáltójelek vannak. Azok pedig tökéletesen beillenek a kérdőjelekben. Ő ez volt számomra, a másik felem, s ez tört össze bennem. Hűvös tekintete rosszabb volt a szavaknál is, mert tökéletesen olvastam a tekintetében. Fájt, égetett, mart. Sikoltva akartam menekülni, egyesével kitépni a hajszálaimat, beugrani egy folyóba, vagy bármi. Tekintetétől akármelyik eshetőség jobb lett volna.

-         Minden így igaz. Szerettem őt, és még mindig szeretem. Megcsalt. Én nem küldtem el, hanem visszafogadtam őt. Akkor azonban, amikor eltörtem a kezem, találkoztam veled és megláttam a medálod, egy terv kezdett körvonalazódni bennem. Persze nem veled akartam megvalósítani, hiszen tudtam, hogy visszajövünk L.A.-be, de amikor itt találkoztunk, már tudtam, hogy ez nem volt véletlen. A tekintetedből rögtön kiolvastam, hogy akármire hajlandó lennél értem. – Mondta kegyetlenül nekem pedig remegtek a térdeim, s már abban sem voltam biztos, hogy határozott-e a tekintetem, vagy meggyötört, bár én inkább az utóbbira voksolnék. Rá akartam már most üvölteni, hogy hagyja abba, de tudnom kellett az igazat. Még akkor is, ha ilyen jeges, érzelemmentes tekintettel adja a tudtomra. – Éppen ezért történt minden, hogy randira hívtalak, és kábítottalak.

-         Miért? – Szinte észre sem vettem, hogy kimondtam ezt a szócskát. Reméltem, hogy nem hallja meg, hiszen a hangom nem volt több egy suttogásnál, de csalódnom kellett. Kérdő tekintete láttán megköszörültem a torkom, s folytattam. – Miért tetted ezt velem? Én nem tehettem arról ami veletek történt. Nem én voltam a hibás azért, mert ő más karjaiban kereste a boldogságot, nem pedig a tiédben. Akkor minek kellett engem büntetni? – Szinte már kiabáltam a végét. –

-         Te voltál kéznél. – Válaszolta egy vállvonással, én pedig lehunytam a szemem fájdalmamban.

-         Ezt nem tudom elhinni. Ez egy hülye, ízléstelen vicc.

-         Ó nem, nem az. – nevetett fel gúnyosan látva szenvedésemet. –

-         De én nem ezt láttam rajtad. Azt hittem, hogy érzel irántam valamit.

-         Valóban. – Válaszolta, nekem pedig pillanatnyilag fény gyúlt a szememben, hogy aztán kegyetlenül eltiporja azt. – Szánalmat. Szánalmat, mert csak egy buta lányka vagy a sok közül, aki azt hitte, hogy az álma beteljesedik, valóra válik, de ez tévhit. A te csillagod leáldozott mellettem. Már nem tartozol hozzám. Őszintén? Ez volt a célom. Azért vittelek autó-kiállításra, vacsorázni és egyéb nyilvános helyre, mert vártam, hogy mikor kerül címlapokra, hogy bosszút álljak Lindának. Éreznie kellett, hogy milyen ez.

-         Kettőnk közül nem én vagyok a szánalmas. A te kisded játékaidért feláldoztál engem.

-         Ó ugyan! – Kiáltott fel és széttárta karjait, miközben egy picit előredőlt. – Ne dramatizáld túl a helyzetet!

-         Ne? Mi az, hogy ne. Épp eldobsz magadtól! Szerinted mit tegyek? Hagyjam, hogy csak úgy kisétálj az ajtómon? Nem, nem fogom, mert nekem vannak érzéseim. Én jól éreztem magam veled, és én nem akarom, hogy ez véget érjen. – Mondtam szinte suttogva. – Nekem minden csókod jelentett valamit, minden érintésed. Ez nem tudom elhinni. – Ekkor odalépett, és megcsókolt. Édes csók volt, s talán érzelmesebb mindközül, amit eddig kaptam tőle. Én pedig szívem lelkem beleadtam. Ha ez az egyetlen módja annak, hogy magamnál tartsak, akkor ezt használom. – Gondoltam, mire hirtelen megszakadt a csók, s homlokát az enyémnek támasztotta. –

-         Te csak egy marionett bábu voltál a kezemben. – Mondta, elengedett, s kiviharzott az ajtómon, én pedig ott álltam meggyötörten. Mozdulni sem bírtam, csak álltam, s tűrtem, ahogyan minden belső szervem lassan porig ég, ahogyan vérem savvá változik, hogy marja a testem, ahogyan elátkozott gondolataim felszínre törtek elmémben. Éreztem-e valaha ekkor fájdalmat? Nem. A férjem kemény dió volt, de még nála sem. Bár szerettem őt is, de Chester mellett nem féltem, végre éltem, és úgy éreztem, hogy megbecsülnek. Tévedtem. Nem akartam a részletekre emlékezni, de amint beugrott az ő neve, azonnal rohanni kezdtem a házamban. Előszedtem a bőröndjeimet, és pakolni kezdetem. Valószínűleg már látta a cikket. Féltem, megijedtem tőle.

Chester akkora lyukat ütött a mellkasomba, hogy többé már őt sem akartam látni, így biztos, hogy egyébként is elköltöztem volna, de a férjem miatt ütött az idő. A ruháimat begórtam, s behúztam a zipzárt. Rohantam a fürdőbe, hogy onnan is mielőbb összeszedjem a kellékeket, majd miután ezzel is végeztem, a nappaliba vonszoltam őket.

- Lilian. – Szólalt meg egy hang mögöttem, nekem pedig meghűlt a vér az ereimben. -