11. Boldogság, kellemes társaság, öröm, szomorúság, csalódottság. Pont ilyen folyamatban épül le egy jónak tűnő nap.

„Mi mindent tegyen meg az ember az igaz szerelemért? Ha száz embernek teszi fel a kérdést, száz különböző választ kap rá. A legtöbb magától értetődik: önfeláldozás, a másik teljes elfogadása, megbocsátás, szükség esetén küzdelem... És hiába tudta, hogy ezek mind jó válaszok, neki most egyik sem segített.”

11. fejezet

Nem tűnt fel Brad társaságában, hogy mennyit autókázhattunk, vagy, hogy mennyi idő telt el azóta, hogy felvett, hiszen kiválóan éreztem magam, és ő kötötte le minden figyelmem. A házához érve leparkolt a kapu előtt és kiszálltunk.

-         Te Brad! – Szóltam oda neki szinte suttogva. –

-         Mia az?  - Suttogott vissza, miközben nevetett és kinyitotta nekem a kiskaput. –

-         Mit fognak mondani rám a többiek?

-         Ó, mit mondanának. Velem is jól kijöttél, velük is ki fogsz. Bízunk benne, hogy Chester jól választott, mi adunk a szavára, a véleményére, szóval ha ő úgy gondolja, hogy te vagy  megfelelő személy neki, akkor mi elhisszük. – Vonta meg a vállát, beengedett maga előtt és az ajtóhoz vezetett. –

-         Lehet, de akkor is ideges vagyok.

-         Ugyan ne félj már. Mindenki örülni fog, hogy megismerhet téged. Vártuk már, hogy mikor akar bemutatni nekünk téged.

-         Ja. Ez kölcsönös volt. Mármint ezt nem úgy értem, hogy mert alig hittem, hogy találkozzak a többi rock sztárral és utána azzal villoghassak, vagy bármi, hanem úgy értem, hogy tudom mennyit jelentetek neki. Szóval úgy gondoltam, hogy ha bemutat engem nektek, a… a családjának, akkor az azt jelenti, hogy eljutott a kapcsolatunk egy mélyebb pontra. És ez jó.

-         Értem. – Mondta még nekem halkan, majd felkiáltott. – Hé, hol vagytok?

-         Nappali. – Jött a válasz kórusban. Te jó ég! A kezem ökölbe szorítottam izgalmamban, ideges voltam, s fel nem tudtam fogni, hogy ez valóban megtörténik. Vettem egy mély levegőt, s bent tartottam. Bólintottam egyet Bradnek, és elindultunk.

 A nappaliba beérve tipikus látvány fogadott. Dave, Jóe és Rob elterültek a kanapén és a fotelban. Volt aki a dohányzó asztalra tette a lábát, de volt aki az egyiket a térdére, a másik pedig csak úgy elterült a padlón. Amikor beléptem, köszöntem, és mind rámnéztek.

Azonnal tudták, hogy ki vagyok, mert felpattantak, és jöttek üdvözölni. Mindenkire mosolyogtam, és mindenkivel kezet fogtam. Helyet szorítottak nekem is a kanapén, és beszélni kezdtek. Hol az egyikük, hol a másikuk kérdezett. Bár nem szeretem kitálalni az életem, most mégsem éreztem ezt. Normális kérdéseket tettek fel. Például a munkámról, vagy a Chesterrel való megismerkedésünkről. Biztos voltam benne, hogy már mindent tudtak, egyszerűen csak az én számból akarták hallani a történetet az én véleményemmel.

-         Lil, mit kérsz inni?

-         Mid van? – Mosolyogtam rá, mire mindenki úgy értelmezte, hogy alkoholra gondolok, s ujjongásban törtek ki. –

-         Jó. Bevállalós csaj vagy. – Nevetett Dave. –

-         Semmi erős nincs itthon. Szépen lassan elpusztítottuk őket. De egy sört felajánlhatok.

-         Jó lesz, köszi. – Aztán néhány perccel később hozta nekem a sörömet, helyet foglaltunk, és elkezdtünk nézni egy motorversenyt.

Tudták, hogy annyira nem csípem a focit, de azzal tisztában voltak, hogy a gépek melengetik a szívem. Mindannyian előredőlve bámultuk a bazinagy képernyőt, és szurkoltunk. Leadtuk a voksunkat, hogy szerintünk ki fog nyerni és nevettünk a másikon, ha valaki leelőzte a választottját. Volt ott minden.

 Megesett az is, hogy akinek én szurkoltam az vezetett, mire egy díszpárna landolt a fejemen nemtetszésük kimutatásául. Innentől kezdve ez lett a szokás. Ha valakié vezetett, akkor az le lett csapva. Nem is értettem hirtelen mitől is féltem tulajdonképpen. Lazák volt velem, és kedvesek. Hülyéskedünk annyit, amennyit csak lehetett.

-         Örülök, hogy megismertünk Lil. – Szólalt meg Dave. – Mostmár megnyugodtunk, hogy látjuk jót választott Chester.

-         Így van. Okos, értelmes, csinos, szép és szereti a gépeket. – Hallottam meg Chez hangját, így az irányába kaptam a fejem. Ott állt az ajtófélfának támaszkodva, karba font kézzel és mosolyogva nézett minket. Felpattantam, és elindultam az irányába. –

-         Nem csak a gépeket szereti. – Válaszoltam neki vigyorogva. –

-         Hanem? – Kérdezte ő is, viszonozva mosolyom. –

-         Hanem ezt is. – Azzal odaléptem és megcsókoltam. Nem melegedtünk bele, mert azért mégiscsak nem otthon voltunk. –

-         Ezt én is. De van, amit ettől is jobban szeretek ám. – Suttogta az utolsó mondatot a fülembe. –

-         Micsodát? – Kérdeztem picit távolabb húzva a fejem, hogy a szemébe nézhessek. – Majd megmutatom. – Mosolyodta el magát. – Egyébként még valakit nem ismersz. – Mondta azzal húzni kezdett maga után. A konyhába vitt, ahol a nyitott hűtőajtót láttam, és egy alakot, aki kis híján belemászott.

 A következő pillanatban felegyenesedett, bezárta az ajtaját a hűtőnek, és ránknézett. Meglepődött. Letette a kezében tartott sört, amikor látta, hogy megindulok felé.

-         Szia. Lilian Johnson. – Nyújtottam a kezem, mire ő vontatottan, de elfogadta. –

-         Mike Shinoda. – Mondta, majd felkapta a sörét, és elvonult mellettünk. Hát ez nem éppen úgy sikerült, ahogyan én azt terveztem. Mosolyogtam rá, elővettem a legkedvesebb arcom, erre még a kézfogásba is alig ment bele, nemhogy egy mosolyt megeresztett volna. Mindegy. Biztos csak új neki a helyzet.

-         Gyere menjünk vissza. – Mondta Chester, én pedig szót fogadtam, s elindultunk be a nappaliba. Leültünk a kanapéra, de innentől kezdve nekem mégsem volt olyan hangulatom, mint amilyen az elején. Hiába magyaráztam magamnak, hogy csak tévedek, mégsem sikerült elhitetnem magammal. Furcsa, az már biztos.

-         Minden oké? – Kérdezte Brad. –

-         Ühüm. – Mondtam, s közben bólogattam. Legalább ha nekem nincs jó kedvem, akkor nekik legyen. A szemem mereven a TV képernyőjére szegeztem, s bár úgy gondoltam, hogy joga van Mike-nak kételkedni bennem, és joga van ahhoz, hogy megfigyelje a mozdulataimat, hátha elárulom velük, hogy hátsó szándék vezérel, mégis rohadtul fogytán volt a türelmem, mert egyfolytában méregetett, s hol rám, hol Chesterre nézett.

 Chez vagy úgy tett mintha nem látná, vagy tényleg nem vette észre, de engem baromira zavart. Elhatároztam, hogy ha tovább fogja folytatni ezt a nézést, meg fogom kérdezni tőle, hogy van-e valami baja velem, mert ha van, akkor csak mondja meg, és kész. Nem kell itt ellenségesen méregetni.

Azt hittem, hogy Mike olyan lesz velem, mint a nagy tömeggel a koncerten. Mindenkire rámosolygott, mindenki kapott a meleg barna tekintetéből, én meg nem. Megértem, hogy félti Chestert, de szerintem nem úgy nézek ki, mint aki veszélyes lenne ránézve. Néha néha próbálkoztam vele, hogy elengedem magam, és beszélgetek mindenkivel és megmutatom Mike-nak, hogy jól tudom magam érezni, és a többiek szeretnek, szóval ha ők elfogadtak akkor neki sincs miért aggódnia.

 A futamnak vége lett, és Rob nyert. Vagyis az, akire a voksát tette. Mind lepacsiztunk vele, majd Chesterre néztem, s egy aprót bólintottam neki. A világért sem akartam volna elszakítani a barátaitól, de beszélnem kellett vele. –

-         Hát, mi megyünk, ha nektek nem gond. – Állt fel, s nyújtózkodott egyet, mire én is felpattantam. –

-         Nem nem semmi gond. – Mondták, majd elindultak kikísérni minket. Örültem, hogy Chester kocsival volt, és nem kellett még a taxira várni, így azonnal be is ülhettünk, és letámadtam. –

-         Mi baja van velem Mike-nak?

-         Semmi. Miért szerinted van valami? – Nézett rám értetlenül. –

-         Igen. Igen, szerintem van. Szerintem nem bízik bennem, és nem tart hozzád valónak. Én úgy voltam vele, hogy el fogják fogadni, mert bízni fognak a véleményedben, de ő nem úgy tűnik, mint aki elfogadta.

-         Csak meg kell szoknia kicsi lány. – Simogatta meg az arcom. –

-         Remélem meg is fogja szokni.

-         Biztosan. Csak adj neki időt. – Inkább nem mondtam semmit, mert tudtam, hogy a következő mondatom az lett volna, hogy hozzávágom, hogy biztosan az zavarja, hogy Talinda mellett szórakozik velem.

Tudom, hogy a helyemben sokan beolvasták volna neki ezt, de én nem tettem. Azt akartam, hogy magától hozza fel a témát, vagy magától meséljen róla, amikor ilyen helyzetek adódnak. Ő azonban nem tette és én nem értettem miért. Minden esetre, nekem ezt is el kellett néznem. Kicsit untam már, hogy ebben a témában sosem jutunk előrébb, mert én mindig fejet hajtok efölött.

 Ideges voltam, s jobbnak láttam, ha inkább egész úton nem szólok egyetlen szót sem. Egész úton ezen törtem a fejem, s próbáltam csillapítani a dühöm. Amikor leparkolt a lakásom előtt, megkönnyebbültem, hogy végre itthon lehetek, szabadon engedve a gondolataimat.

-         Jó éjt. – Mondtam neki, adtam egy gyors csókot, s kiszálltam a kocsiból, mielőtt még bármit is mondhatott volna.