Novella

„A halál sosem fáj, csak a halál előtti percek, pillanatok.”

Death

Hiába meglőtt, és éreztem a sötétséget a lelkemben, képtelen voltam hagyni, hogy általa távozzak erről a világról, ő a barátom volt valamikor. Régnek tűnt az az időszak amit barátként töltöttünk együtt, pedig csak percekkel ezelőtt történt minden. Nem értettem az egészet. Csak a dörrenés és az égető fájdalom töltötte ki az agyam minden zegzugát. Hittem, hogy ő mellettem áll bármiben, hittem hogy ő egy örök társ az életemben, s most mégis ok nélkül kaptam a végső löketet, amely átlök a sötét vonal mögé. Nem voltam hajlandó úgy eltávozni, ahogy ő akarta. Kicsalt engem egy szakadék szélére, de későn vettem észre a fém csövét, melyet egyenesen nekem szegez. Biztos vagyok benne, hogy változtattam volna, nem hagytam volna, hogy ő végezzen velem, de nem tehettem mást. Megacéloztam magam, tűrtem a gyomromba maró éles fájdalmat, s néztem jeges arcát. Szemében a megbánás tüze égett, ugyanakkor a harag és valami más is volt. Teljesen állatiasnak hatott. Mintha megzavarodott volna az elméje és most úgy döntött volna, hogy ellök magától. De ő a legrosszabb utat választotta nekem. Nem elküldött, hanem elvette az életemet. Olyan voltam neki, mint egy gyanútlan préda. Rajtam próbálta ki végzetes agyarát. Rajtam, és ez fájt. Talán jobban, mint a golyó ütötte seb. Ott állt előttem fagyosan, s figyelte hogy folyik egyre több vér a sebből, átáztatva a ruhámat, s virított rajtam, mint egy üvöltő jelkép, a halál hírnöke ként.

A vér olyasvalami, ami egyszerre jelenti az életet és a végzetet. Minden vércsepp amely éltetett, s most elhagyta testemet, egyre növelte bennem a fájdalmat. Tudtam, hogy gyűlölnöm kellene őt azért, amit tett velem, de mégsem voltam hajlandó megtenni.

Nem akartam elhinni, hogy képes volt elvenni a lelkem. Még utoljára jeges tekintetébe néztem, s hátrálni kezdtem. Arcán döbbenet és értetlenség suhant át. Azt hiszem sejtette mit akartam tenni. Nem kellett attól félnem, hogy újabb lövést kapok, mert egyetlen golyót tartogatott nekem, így bátran hátat fordítottam neki, s a szakadék szélére léptem. Láttam, ahogy a tenger hullámai merészen ostromolják a szikla falát, mely tehetetlenül omladozott az évek során. Tudta, hogy nem tehet mást, s bár sokáig küzdött az áramlattal, végül megadta magát, s egyre kisebb darabokban omlott le onnan, megadva magát a tőle nagyobb erőnek. Most én is így éreztem magam. Úgy gondoltam, hogy itt az ideje, hiszen a végzetem nem kerülhetem el. Meg lett írva a sorsom. Tudtam, hogy ha hezitálnék, akkor belehalnék a végzetes lövedékbe, azt pedig nem akartam. Nem hagyhattam.

Előre néztem, s a napra pillantottam. Lassan araszolt lefelé, vörösre festve ezzel az égboltot, s fénycsóvákkal színezve a végtelennek látszó víztükröt. Tudtam, hogy a Nap lesz az, ami a jel lesz számomra. Vártam, s közben csak arra koncentráltam, hogy mindent megjegyezzek létem utolsó pillanataiban. A napsugár utolsó csóváit, mely unottan ott időzött a bőrömön, a játékos szellőt, mely a hajamba kapva tovaszállt, minden egyes fűszál mozdulatát, a felhők lusta mozgását, mindent, ami a környezetemben volt. Görcsösen kapaszkodtam. Tudtam, hogy semmi jelentősége, hiszen a halálom után nem fogok emlékezni ezekre a jelentéktelennek tűnő dolgokra, melyekre ez idáig semmi figyelmet nem fordítottam.

 Már bántam. Úgy telt el az életem, hogy lényegében nem tettem semmit, lényegében nem is éltem, csak léteztem. Ő pedig most elvette az esélyemet attól, hogy rádöbbenjek, hogy hibáztam, és próbáljak javítani. Újra a napra pillantottam, mely egyre lejjebb haladt. Már nem sok látszott belőle. Tükrözte azt, hogy hogyan éreztem magam. Tükrözte, hogyan fogy el az erőm, hogy állok az ájulás határán a fájdalomtól, tükrözte mennyire pokoli érzés, hiszen tudatta velem, hogy most látom utoljára. Megmutatta nekem, hogy élnem kellett volna, mert ahogyan most egyre jobban tűnik el a szemem elől, én is úgy pazaroltam az éveimet. Megmutatta, hogy nem tétlenül kellett volna lézengenem, hanem próbálkoznom kellett volna, de mostmár késő volt. Tudtam, hogy nincs választási lehetőségem, mert eljött az időm, a nap lenyugodott, eltűnt a víztenger mögött, én pedig lehunytam a szemem.

Eljött az idő. Kitártam a karjaimat, s mit sem törődve a félelemmel, mely azzal járt, hogy tudtam mire készülök, levetettem magam. Egy pillanatra mindent érzékeltem. Hallottam, ahogyan hirtelen meghökkenten élesen beszívja a levegőt, úgy éreztem, mintha a felhők velem együtt zuhantak volna, hogy a hatalmas nyomással kiszakítsák a lelkem a testemből, melyet bezártam oda. A lélek nem érdemel fogságot, de mellettem csak azt kapta. Testem a börtöne volt, nem mutattam neki semmi újat, nem juttattam el különféle érzelemfázisokba, melyeket meg kellett volna ismernie, meg kellett volna tapasztalnia, így az utolsó pillanatokra megértettem, hogy a halál volt a jutalom azért, amit tettem.

 Rájöttem, hogy ez az én hibám volt, s most fizetek a bűneimért. A zuhanás megmutatta milyen élni, milyen szabadnak lenni, de nem érezhettem sokáig. Arra azonban elég volt, hogy megtudjam, mi mindent élhettem volna át akkor, ha életemben még élvezem ugyanezt a szabadságot. Testem úgy hatolt a vízbe, mint kés a vajba, ezzel újabb hullámokat idézve elő. Szemem marta a sós víz, de nem láttam semmit az egyre növekvő sötétségen kívül. Nem küzdöttem. Úgy gondoltam, hogy jobb a vízben meghalni, mint a barátod keze által. Még mindig nem tudtam rá haragudni, pedig elvette az életem.

 Talán azért nem, mert az utolsó pillanatokra átértékelődött bennem az élet fogalma, s rájöttem, hogy csak magamat hibáztathatom azért, mert nem kapaszkodtam két kézzel a lehetőségeimbe. Úgy gondoltam, hogy jobb, ha nem küzdök, hanem eltűröm a tüdőmbe nyilalló fájdalmat, az agyam zsibbadását, minthogy a golyóra összpontosítsak.

 A halál ezen formáját furcsán békésnek találtam. Meglehet, hogy azért, mert önmagamat kárhoztam erre a sorsra. Ellazultam, s éreztem, hogy egyre mélyebbre süllyed a testem, s bár lehet, hogy butaságnak hangzik, vagy az oxigén hiány okozta képzelgésnek, de úgy éreztem, hogy a testem minél mélyebbre, a lelkem annál magasabbra jut. Mintha kitört volna eddigi börtönéből, hogy menekülhessen. El, minél messzebbre tőlem. Mosolyogtam. Örömmel töltött el, hogy lényem egyik része tovább él, és megtapasztalhatja milyen az élet korlátok nélkül. Aztán már képtelen voltam tovább gondolkodni. Egyrészt, mert elemésztett a fájdalom, hiszen a tüdőmből kis légbuborékok formájában a szemem láttára távozott el a levegő, valamint a lőtt sebem is égett a sósvíztől, másrészt pedig tudtam, hogy már vége. Nem küzdöttem, nem harcoltam az ébrenlétért. Ég veled! Ez volt az utolsó sugallat az elmém mélyéről, s a sötétség magába zárt.

A halál valamilyen formája egy napon eljön érted, s táncba visz a végzet báljába, hogy aztán egy sötét csókkal megpecsételje sorsod. Örökre magával ragad, s nem tudhatod mi vár rád a vonalon túl. Azonban míg élsz, ne azon rágódj, hogy milyen lenne meghalnod, hanem arra törekedj, hogy hozd ki magadból a legtöbbet. Mert amikor ott állsz majd a küszöbön, sírni fogsz minden egyes elvesztegetett pillanat után. Térj észhez! Élj, míg teheted! Fogd fel, hogy az élet egy ajándék, s bár vannak benne szomorú és rossz pillanatok, valamiért a te lelked mégis kiérdemelte, s lehet, hogy éppen azért, hogy megmutathasd a világnak, hogy igenis képes vagy venni az akadályokat, s a te akaratod szerint formáld a sorsod.