Novella

„Az egész életedet eltöltheted mihaszna, légből kapott képzelgésekkel! Ha egy szerelem viszonzatlan, ott csak kérdések vannak, válaszok nem. Nem élhetsz úgy, hogy a végtelenségig vársz ezekre a válaszokra!”

Pain

Fájdalom? Tudod te egyáltalán mit jelent? Azt hiszed, hogy az, hogy egy nap bal lábbal kelsz fel, írsz az iskolában egy dolgozatot, ami legrosszabb esetben kettesre sikerül, hazajössz, kisírod magad anyukád vállán, igazi vigasztalásra vágysz, ezért kimész az udvarra, mert el akarod panaszkodni magad a cicádnak, mire rájössz, hogy annak kitépte valami a szőrét, és most csúnya, kiborulsz, s úgy érzed összedőlt a világ. Azt hiszed ez a fájdalom, Normálisnak tartod magad, amikor ilyen helyzetekben megkérdezed: Istenem miért teszed ezt velem?!

Inkább gondolj bele, hogy mit élnek át mások. Milyen az, amikor valakit a lelkén szúrnak meg legalább ötvenszer, ha nem százszor egy tőrrel. Milyen az, amikor attól kapod akit te szeretsz. Lehet bármilyen seb, amit összevarr az orvos, de az igazi seb, sosem gyógyul be.

A viszonzatlan szerelem pontosan ilyen. Mikor vele vagy a szíved kalapál. Elég egy pillantást vetned rá, s te máris a fellegekben jársz. Tehet veled bármit, sosem haragszol rá, történhet bármi, s te mindig mellette állsz. Az életed odaadnád érte, s ő mégsem fogadja el ezt tőled. Mégsem értékeli azt, amit adsz neki. A lelked egy vonaton ül, s utazik a mélybe, a legmélyebb pokolba, amit ő, a földre szállt démonod teremt meg neked. Egy olyan hely, ahol nap mint nap szembesülsz vele, hogy nem kellettél neki.

Az egész olyan mint egy rémálom. Amikor futsz, menekülsz, a tüdőd lüktet és éget, de nem tudsz elég gyorsan futni. Előle sem tudsz eléggé gyorsan futni. Az ő belső tüze nyaldossa a bőröd, kegyetlenül mar, de te mégis édesen mosolyogva tűröd, ha vele vagy, aztán a következő pillanatban ott ülsz a tükröd előtt, mert már képtelen vagy felállni. Csak sírsz, érzed, hogy az arcod végigmossa a sok sós könnycsepp, a szenvedés jeléül. A sminked elkenődik, feketére festi a bőröd, s úgy érzed, hogy a lelkednek is ilyen színe van.

 Aztán szaladsz a fürdőbe, hogy beülhess egy kád forró vízbe, hogy lemoss magadról mindent, ami arra utal, hogy bánatod van. Csak fekszel a vízben, nem egyszer felmerül benned, hogy talán érdemesebb lenne meghalni, hiszen ugyan ki a fasznak hiányoznál, de aztán mégsem teszed. Nem gyávaságból, hanem reménységből. Azon agyalsz, hogy talán a következő találkozó más lesz. Talán sokkal többet el fogsz érni nála. Talán lesz egy érintés, amit örökre bevéshetsz az emlékeidbe, de mélyen legbelül tudod, hogy ez lehetetlen. Hogy semmi nem fog történni, mert te pusztán csak egy lány vagy az életében. Te egy senki vagy számára.

Aztán kiszállsz a kádból, rohansz a telefonodhoz, hogy megnézd keresett-e, hiszen abban egyeztetek meg, hogy „majd” hív. De nincs semmilyen jelzés rajta. Napok telnek el így, egyre mélyebb pontra kerülsz, s mikor végre elérkezettnek látod a pillanatot, hogy befejezd vele az egészet, jön ő és tesz valamit, amivel elmossa ezt az érzést benned. Újabb találkozót kér, vagy csak egy sms. Nem néz téged sokba, de te reménykedsz. Újra meg újra eljátssza veled. Egészen addig, míg menthetetlenül beleszeretsz, hogy aztán a képedbe nevethessen, hogy mekkora egy balek vagy. Hogy mennyire szerencsétlen vagy.

Hazamész, törsz, zúzol, úgy érzed magad, mint akit elárultak, mert el is árultak. Ez az igazi szenvedés. Ez, amit egy olyan ember okoz az életedben, akire vágysz, akiért minden tőled telhetőt megtennél, Lehoznád a csillagot az égről, de nem.

Ha ez nem öl meg téged, mondhatják, hogy erősebbé tesz, s talán igaz is, de örökké rokkant leszel. Ez nem egy átlagos tinédzser szerelem volt. Érzed. Mert soha senki nem lesz, aki helyettesíteni tudná őt. Mert mindig őt fogod keresni. Mindig ő lesz az, aki számodra a tökéletes lesz, még akkor is, ha azt tette veled amit.

 Amint esélyed lesz, te rögtön futni fogsz hozzá, mindenkit el fogsz dobni magadtól a semmiért, érte. Jutalmad sosem lesz. Pusztán egy tárgy, egy használati eszköz leszel neki, mintha csak egy papírzsepi lennél neki. Lassan rájössz, hogy nem vagy más, mint kitaszított. Egy szerencsétlen, aki rábaszott.

 Csak nézni fogsz kifelé az ablakon egész nap ennivaló és innivaló nélkül, mert többé semmi más nem lesz az életedben, ami fontosabb lenne tőle. Ha ő egy pillanatra melletted lenne, nem halnál éhen, mert már a látványa elég lenne ahhoz, hogy megtelj élettel. Hiszen ő az, aki a lelked, a szíved birtokolja.

Persze tudod, hogy el kellene köszönnöd tőle, s végleg felhagyni vele, de mégsem teszed. Pedig gyakran, az az egyetlen esélyed az életre, hogy búcsút végy tőle. Ha te teszed meg, ő észbe kap, s rájön, hogy ő is érzett valamit, vissza akar szerezni, de te már messze jársz.

 Az emlékeit hordozod magadon, gyilkos érzelmek. Aztán beköltözöl az új házadba, az új városba, de aztán bekopog az ajtódon. A lelked széttépi a tested, s menekül. Tudod mi vár rád. Tudod, hogy újabb szenvedés. Tudod, hogy azzal, hogy ő rájött, hogy fontos vagy neki, azzal az életed veszi el. Ennek ellenére, még ha tudod is, hogy azt kellene mondanod: Szállj ki az életemből! Te mégis üdvözlöd őt, s szélesre tárod az ajtót.

Érzelmektől túlfűtött éjszaka után azonban többé már senki leszel számára, mert megkapott. Reggel amikor felkelsz üres az ágy melletted, s tudod, hogy elhagyott. Ő képes volt minden érzelemtől megszabadulni, mindentől, amit adtál neki. Azok az érzések, amelyeket tőled kapott, semmit sem jelentettek neki. Éveid teltek el ezzel, s csak annyit értél el vele, hogy elvesztetted önmagad. Elvesztetted az emberi mivoltod, elvesztetted mindazt, ami voltál.

Reménykedsz, hogy egyszer jól leszel, de nem jön össze. Minden estédet a kádban töltöd, egy doboz cigi, és egy üveg vodka társaságában. Minden éjjel sírsz, és üvöltözöl, hogy: Istenem miért teszed ezt velem?!

Aztán egy nap rájössz, hogy mi az egyetlen esélyed ellene. Összeszeded magad, és felülsz a vonatra. Utazol a lakásáig, bekopogsz, ő kitárja előtted, s te úgy viselkedsz, mint máskor. Nem kérdezel, nem rósz fel neki semmit, pusztán neki adod magad. Ő pont ezt szerette benned, hogy te nem kérdeztél, hanem csak eszköz voltál számára, vidámság s kellemes érzet forrása, miközben neki fogalma sem volt róla, hogy az életed vette el.

 Utolsó szenvedélyes éjjel, utolsó érintések, és ezzel te is tisztában vagy. Úgy szereted, ahogyan még soha, az érzés fájdalmas, szétszakít, fájdalmat okoz, de te neki élsz, és ennek az estének. Érzed, hogy a belsődben minden szerved porrá válik. Érzed, ahogy az emlékek megrohamoznak, érzed, hogy az életed egy szakasza lezárul. Utoljára éled át vele a mennyország csodáját, utoljára vagy vele együtt a kettőtök boldog helyén, mert tudod mi a teendőd.

Évekkel ezelőtt meg kellett volna tenned, de te mégsem tetted meg. Csöndesen fekszetek egymás mellett, nem kellenek szavak, mert itt az ideje, hogy összeszedd magad. Kimászol az ágyból, felveszed csöndesen a ruháidat, ránézel alvó alakjára, még egyszer gyönyörködsz benne, hintesz egy forró és édes búcsúcsókot az ajkaira, majd elmész.

Az ajtót bezárod magad mögött, s eldobod a kulcsokat. Tudod hogy másképp nem élhetted volna túl, s itt volt az ideje, hogy búcsút végy tőle, hogy kimássz a gödörből, amelybe ő taszított téged. Nem hagytál búcsúlevelet, mert nem volt rá szükség. A tettek beszéltek a szavak helyett. Minden fájdalmad elmondták. Tudod, hogy amikor felébred, mindenre rájön, mindent megtud, mintha csak egy könyvet hagytál volna mellette, amiből kiolvashatja a válaszokat, de neki már késő lesz.

 És ezt, ő is fogja tudni. Nem fog keresni, többé nem látod, mert ez az ő szenvedése lesz. Ez az ő „jutalma” azért, amit tett veled. Te innentől kezdve amennyire lehet teljes életet fogsz élni törött szívvel és törött ígéretekkel, ő pedig ugyanazt fogja átélni, amit te is átéltél, ő azonban boldogan áll a szenvedés oltára elé, mert tudja, ez az ő érdeme.