4. A múltban

„A legjobban arra vágyunk, hogy tartozzunk valakihez. Vannak, akik első látásra egymásba szeretnek, azonnal érzik, a sors egymásnak rendelte őket. Nagyszerű érzés lehet, mint egy tündérmesében. Boldogan élnek, míg meg nem halnak. De azért általában nem ilyen egyszerű. Legtöbbünk számára ez kevésbé romantikus. Tele van bonyodalmakkal, problémákkal, lekésett pillanatokkal és elszalasztott lehetőségekkel. Nem azt mondjuk, amit kellene és nem is akkor.”

4. fejezet

A jegy lefoglalásakor, még nem is igazán éreztem az áthelyezés súlyát. Azonban most, hogy a gépen ülök, sokkal rosszabb. Ezerszer rosszabb. Nekem Los Angeles a múltam, és nem akarok újra a múltban élni. Hiszen ott kezdődött minden, amikor még azt hittem, hogy az életem tökéletes, egy tündérmese, van egy férfi az életemben, gyereket szülök majd, együtt neveljük, és boldogok leszünk. Folyton a házasságról álmodoztam, s amikor megkaptam, nem is hittem, hogy ez a dolog tényleg ennyire gyönyörű. Eleinte persze minden szép és jó volt, amikor még a rózsaszín felhőcskék közt lebegtem, azonban ez az időszak elmúlt. Ez mindenkinél így van, hogy szerelemmel kezdődik, de a szerelem az idő múltával eltűnik, és helyette marad a szeretet. Az persze, már más kérdés, hogy mennyire erős. Az én oldalamról az volt, de ő kiölte belőlem.

A gép délután kettőkor landolt a LAX-on, ahonnan egy taxi vitt el az házamhoz. Mivel hamar jött az áthelyezés, a költözés, ezért az itteni kórházban dolgozó kollégák intéztek egy a munkahelyemhez közeli házat. Kicsit fura, hogy még nem láttam, hogy nem én választottam, de megmondom őszintén, hogy ez végképp nem tud izgatni, hogy hogyan is néz ki, mert minden ami leköti a figyelmem az, hogy Los Angeles utcáin autókázom. Mi van, ha valahol meglátom őt? Mi van akkor, ha nem veszem észre, de ő kiszúr engem? A válasz egyszerű: megöl. Hogy a francba éljek, és dolgozzak itt? Valaki mondja meg! Mindenki nagyonis tisztában van azzal, hogy mit éltem át, hiszen ők segítettek eltűnnöm. Erre visszahívnak. Nem is tudom, hogy hová tették az eszüket. Igaz, hogy három év alatt változott a külsőm, és még a nevem is megváltoztattam, de ő fel fog ismerni, és ebben biztos vagyok. Bármikor behozhatnak valakit a balesetire. Mi van akkor, ha ő is ott lesz?

-         Megérkeztünk kisasszony. – Szólt a sofőr. –

-         Ó rendben. Köszönöm. – Mondtam, pénzt nyújtottam át neki, majd kikászálódtam a kocsiból. A bőröndjeim, amelyeket délután pakoltam össze, a csomagtartóban lapultak, ezért a sofőr is kiszállt, és segített kipakolni a csomagtartóból. Természetesen ezt is megköszöntem neki, majd ránéztem a hatalmas épületre. Persze, hogy nem kertesházat kaptam.

Elővettem a telefonom, és megnyitottam az üzenetet, amiben elküldték nekem, hogy a negyedik emeleten van a lakásom. Beléptem az ajtón, ahol azonnal éreztem a légkondi jótékony hatását, majd fellifteztem. Kilépve a kabinból, láttam három ajtót. Valamelyik az enyém… Közelebb mentem, hogy elolvassam a neveket, így láttam meg a második ajtón a Lilian Johnson nevet. Remek. Előhalásztam a kulcsokat, majd benyitottam. Szerény berendezése volt, éppen csak annyi, ami nagyon szükséges. Amint a melbournei házamat sikerül eladnom, veszek ide bútorokat. Ledobtam a bőröndöket, majd ráülve az egyikre újból a fejemet fogtam, s töprengtem.

Az elkövetkezendő egy hét alatt sikerült eladnom az Ausztráliában lévő házamat, annak az árán vettem egy normális ágyat, a nappaliba egy kanapét és egy tévét, valamint néhány konyhai kelléket. A többit ráraktam a számlámra, hogy csak legyen ott, hogy ha bármire szükségem lenne, bármikor hozzáférhessek. Dolgozni rettegve jártam, mert folyton azt néztem, hogy vajon hol van egy gyanús személy, látok-e valakit leselkedni, de ez nem történt meg. Ettől függetlenül még meglehet, hogy valaki figyel, mert nem biztos, hogy a ház előtt fog szobrozni, és bámulni. A kórházban mindenki kedvesen köszöntött, megölelgetett, össze vissza puszilgatott, és a kezemet szorongatva ecsetelte, hogy mennyire sajnálja, hogy vissza kellett jönnöm. Sikerült kideríteni, hogy új főorvosunk lett, akinek úgy nagyvonalakban elmondták miért is vagyok a Los Angelesi kórházba bejelentett dolgozó, de miért dolgozom Ausztráliában. Ez azonban nem volt elég neki, mert azt mondta, hogy a magánélet nem összeegyeztethető a kórházzal, és a betegekkel. Remek. Már az első napomon volt egy beszélgetésem vele, amikor is megpróbáltam meggyőzni, hogy engedjen vissza, de nem jártam sikerrel. Magasról tett rá, hogy azzal, hogy visszahívott az életemmel játszik. Ennyit a pasikról. Komolyan egy sem normális. Legalábbis ritka a kivétel.

Az alvással is problémám volt, mert minden éjjel folyton ugyanazt álmodtam. Minden nap mentem szorgalmasan dolgozni, figyeltem a gyanús alakokat, míg nem egyszercsak a régi nevemen szólított. Én azonnal megpördültem, hogy ránézzek, mintha nem ismerném fel a hangot, mire csak a pisztoly csövét látom, s egy dörrenést hallok, mert elsüti. Ilyenkor mindig zihálva ébredek fel, Ülök az ágyamban, s rendszerint sírva fakadok. Az álom mindig annyira valóságosnak tűnik, és én mindig azt hiszem, hogy rám talált. Valószínűleg csak az idegesség, és a félelem jön ki rajtam, s álmomban minden megelevenedik.

A mai egy ugyanilyen nap volt. Minden pontról pontra úgy történt az álmomban, ahogyan egy hete minden nap. Szerencsémre, most sikerült hatig aludnom, így kikászálódtam az ágyamból, bevetettem, s a fürdőbe mentem abban reménykedve, hogy a zuhannyal az agyam is átmoshatom, nem csak a testem.

Legnagyobb sajnálatomra, ez nem történt meg. Hiába áztattam magam fél órán át a vízsugár alatt, semmire nem mentem vele, mert az emléke, a félelem, és az álom, ugyanúgy megmaradt benne. Igaz, hogy valamennyire megnyugtatott, de attól még nem tudtam félretenni a tényt, hogy bármikor, bárhol lecsaphat rám. Megtörölköztem, fölvettem egy térdnadrágot, egy kék felsőt és egy fehér sarut, majd a konyhába mentem főzni egy kávét. Amióta ideköltöztem, bögréstől iszom az alváshiány miatt. A legrosszabb az, hogy a betegekhez figyelem és pontosság kell, nem pedig egy kómás zombi, aki bármelyik percben bealudhat. Még csak az hiányzik nekem, hogy műtét közben jöjjön ki rajtam a fáradtság, és még a végén miattam haljon meg valaki.

A kávém lefőtt, megcukroztam, tettem bele egy kicsi tejet, hogy ne legyen túl erős, majd szinte egy az egyben lehúztam. A csészét elöblítettem, így hét órára mindennel készen lettem. Magamhoz vettem a táskát, s elindultam a kórházba. Szerencsémre az autóm megérkezett két nappal ezelőtt, mert azt csak hajóval tudták áthozni ide, így lementem a föld alatti garázsba, beültem, indítottam, s már úton is voltam.

Beálltam a parkolómba, ami mondhatni kilométerekre volt a bejárattól, de úgy döntöttem, hogy még egy ideig nem zaklatom ezzel a főnököm, hiszen így is elég pipa lehet rám, hogy a múlthéten nyígtam neki, hogy helyezzen vissza. Mielőtt kiszálltam volna, a visszapillantó tükörben mindent alaposan végigpásztáztam, jobbra balra is ellenőriztem a környéket, majd amilyen gyorsan, de nem feltűnően lehetett, kiugrottam a kocsiból, becsuktam, és bementem a kórházba.

Őszintén szólva minden nappal egyre idegesebb lettem, hiszen nem mehet így örökké, hogy én berohanok az épületbe, beszaladok az irodámba, minden sarkot átfésülök, hogy nem bújt-e el valaki, majd a székemre rogyva, vagy az ajtónak dőlve nagyokat sóhajtok, hogy „Ez az, eddig még megúsztam.”

Ez természetesen most is pontosan így történt. A székemben ültem, s az asztallapra hajtottam a fejem. Jót tett hideg. Kifújtam magam, majd felvettem a fehér köpenyem.

Mindössze három kórlapot néztem át, amikor a csipogóm megszólalt a zsebemben. Második emelet 27-es kórterem. Megszorítottam a nyakláncomon lévő medált az emlékek miatt, majd mintha csak abból nyernék erőt magamnak, elindultam megnézni, hogy milyen esethez hívnak.